Méltatások
Tartalomjegyzék
Méltatások
Tánczos Vilmos köszöntője
Gyulai Árpád köszöntője
Lükő Gábor felterjesztése Kossuth-díjra
Gyászbeszédek
Németh Zsolt államtitkár gyászbeszéde
Kríza Ildikó gyászbeszéde
Makovecz Imre gyászbeszéde
Pozsgai Péter gyászbeszéde
Minden oldal

Lükő Gábor


Tánczos Vilmos köszöntőbeszéde, amely a „Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére” c. kötet átadásakor hangzott el 1999. december 12-én


Mélyen Tisztelt Tanár Úr!
Tisztelt Ünneplő Egybegyűltek!

A kultúra fogalmának számos meghatározása létezik. Egyik értelmezés a kultúrát közlésfolyamatként határozza meg, vagyis egy olyan élő, működő, állandóan átalakuló szerkezetként, amit alapvetően a történelmi korok kihívásai hívnak életre és irányítanak. A kulturális folyamatokban kétsíkú változás figyelhető meg: bizonyos kulturális elemek funkciójukat elveszítve lebomlanak, nem játszanak már szerepet az emberek közötti kapcsolattartásban, miközben nap mint nap új elemek is keletkeznek és épülnek be ebbe az élő szerkezetbe.
Az állandó lebomlásnak és az állandó beépülésnek ez a természetes folyamata a tudományos és művészeti irodalmi élet eredményeire is érvényes: lexikonokat, kézikönyveket lapozva óhatatlanul az érzésünk támad, hogy a kultúrtörténet nem egyéb, mint időből kiesett kulturális javak hatalmas temetője. A múlt csak a funkcióval rendelkező értékeket adja át a jelennek: ami kiesik az idő rostáján, azt könyörtelenül elfelejtjük.

Úgy gondolom, hogy akik ma Lükő Gábor születésének 90. évfordulóját megünnepelni ide összegyűltünk, sokszor megkérdeztük már önmagunktól, és kérdezzük ma is: lehet e mesterséges módon, politikai hatalmi szóval, ideológiai jelszavak jegyében feledésre ítélni, a kultúra élő folyamatából kiiktatni olyan hiteles értékeket, amelyek iránt a társadalom, a nemzet részéről állandó igény mutatkozik? Nemcsak ez a mai ünnepség, hanem az egyik legnagyobb magyar néprajzkutató egész életművének eddigi és jövőbeni sorsa is bizonyság arra, hogy az effajta végleges elhallgattatások nem lehetségesek. A búvópatakként jelen lévő valódi értékeket, amelyekre a mindenkori jelennek szüksége van, a kultúrközösség tagjai újra és újra feltámasztják.
Az értékek természetes továbbadásának folyamata azonban kétségkívül megzavarható. A kultúrát ugyanis nem lehet biológiailag örökölni, birtoklásáért minden megszülető embernek, minden nemzedéknek meg kell küzdenie. Ha a kultúra átörökítésének feltételei az oktatásban, a tömegtájékozatásban, a mindennapok világában nem biztosítottak például mesterségesen megszüntetik az átörökítő intézményeket, elveszik a társadalmi nyilvánosságot az értékeket képviselő személyektől , akkor a kultúra átörökítésében törés következik be.

Természetes, hogy Lükő Gábor módszertanilag és tematikájában is sokszínű, impozáns életművének lényegét ki ki másban látja. A magam részéről – néprajzkutatóként és tanárként – azt tartom a legfontosabbnak, hogy ez az életmű ráirányította a figyelmet a teljes magyar kultúra szellemi egységére, és kutatásmódszertanilag is megmutatta ezen egység tanulmányozásának lehetőségeit. Lükő Gábor felfogásában a kultúra minden megnyilvánulása – a népművészet és a folklór, a nyelv és a költészet – egyazon magasabb szellemi valóság megnyilvánulása, szimbolikus üzenete, és mint ilyen jelentést hordoz, sőt egyetlen összefüggő rendszeren belül vizsgálható.
A nagy igazságok mindig egyszerűek. Számomra ennyi, ilyen egyszerű Lükő Gábor igazsága, amit a legmagasabb szakmai színvonalon igazolt. Ennek az igazságnak a következetes vállalásáért egy nehéz történelmi korban, alkotóereje teljében félreállították, és megfosztották tanítványaitól is, akiket pedig megtaníthatott volna erre az igazságra és ennek az igazságnak minden következményére.
A magyar nyelv , irodalom és néprajztudomány roppant sajnálatos, szerencsétlen eseménye volt az, hogy a debreceni Társaslélektani Intézet szellemi körének eszméi, amelyek szinkrónban voltak a korabeli Európa tudományos érdeklődésével, épp akkor – az ötvenes hatvanas években – estek ki a magyar kultúra vérkeringéséből, amikor Nyugat Európában és Amerikában felvirágzott a hagyományos világ szimbolikus látásmódjának kutatása. Amikor Nyugaton reneszánszukat élték azok a tudományos módszerek, melyek az etnológiai és nyelvi tények jelentését, a szimbólumok rendszerének törvényszerűségeit keresték (például a különféle jungiánus pszichoanalitikus irányzatok, az archetipikus szimbolizáció kutatása, az amerikai mítoszkritika, a kognitív nyelvészet stb.), Kelet Európában egyedüli hivatalos ideológia rangjára emelkedett az a gondolat, hogy a kultúra empirikus tényei mögött nem áll semmiféle magasabb eszmeiség, és hogy minden ilyesfajta jelentéstulajdonítás irracionális, misztikus, vallásos és nacionalista, tehát üldözendő. Ezen a szemléleti alapon az összegyűjtött néprajzi tények is értelmezhetetlenekké váltak, és a kultúrát hordozó nyelv sem lehetett több egyszerű, konvencionális jelkapcsolatnál.

Be kell vallanunk, hogy a rendszerváltás utáni mai kor sem kedvez a kultúra transzcendens megalapozottságát valló tudományos elméleteknek. A modern jóléti társadalom mindent megfosztott szellemi jelentésétől, úgy tűnik, nem hiszünk már a szent szimbólumokban. De mert az ember Isten képére teremtetett, miközben profán módon, önmagunk lényegét megtagadva élünk, ellenállhatatlan elemi vágy él bennünk, hogy újra meg újra megéljük a nap mint nap megtagadott jelképeket, és ezáltal az igazi, végleges, valóságos értékekkel azonosuljunk.
Mivel ez a bennünk élő vágy örök, mindörökre hitelesek maradnak, sőt egyre időszerűbbé válnak az olyan elméletek is, amelyek az azonosulás lehetőségeit keresik.
Lükő Gábor egész életműve egyetlen kérdés körül forog: kik vagyunk mi, és hogyan lehetnénk valóban azokká, akik vagyunk? A kérdést nem délibábokat kergetve, hanem mindig a legszigorúbb tudósi következetességgel próbálta megválaszolni, még akkor is, ha hosszú évtizedeken át csak az íróasztalfióknak dolgozhatott, és nyilvános megmérettetésre nem számíthatott. Úgy vélem, ez eggyel több ok arra, hogy az általa teremtett egyedi szellemi értéket mi magyarok megbecsüljük, helyet biztosítva számára az egyetemi oktatásban és a tudományos élet információáramlásában.

Hát ezért nem lehetett és ezért nem lehet a jövőben sem elnémítani, a kultúra folyamatos megújulásának folyamatából kiiktatni Lükő tanár úr életművének mindörökre korszerű igazságát, akinek ezen a mai ünnepélyen is sok sok tisztelgő tanítványa kívánja őszinte szívvel, hogy erőben, egészségben sokáig éltesse őt az Isten.


Dr. Tánczos Vilmos
Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem


Gyulai Árpád

Lükő Gábor a magyar kultúra társaslélektani elemzője
Köszöntő kilencvenedik születésnapjára

1. Bevezető
A magyar népművészet kutatásában az összehasonlító módszer megteremtője és ez idáig úttörő művelője Magyarországon Lükő Gábor. Ezt a módszert a kor igénye hívta életre és közel egyidőben jelentkezett Európa különböző pontjain. Erixon Sigurd svéd etnológus 1937-ben jelentette meg Stockholmban Európai etnológia című tanulmányát, magyarul 1944-ben közölte az Ethnographia.[1] Néhány évvel később, 1949-ben szintén az Ethnographiában látott napvilágot hasonló témájú tanulmány Sz. P. Tolsztov tollából A szovjet etnográfiai iskola címmel.[2] (Eredetileg a Szovjetszkaja Etnografija-ban jelent meg 1947-ben.) Mindkét tanulmányban a szerzők arról írnak, hogy kevés az írásos dokumentum a régi korok történelmének, népművészetének megfejtésére, az összehasonlító módszerhez kell folyamodniuk. E néhány példa is bizonyítja, hogy Lükő Gábor európai színvonalú kutatásba kezdett. Ennek ellenére műveit csak szűk körben ismerik, pedig nem csak a szorosan vett szakembereket érdekelhetné. Széles látókörű munkássága során felöleli a magyar kultúra különböző ágait. Agyonhallgatásának oka Magyarország sajátos történelme az I. világháború után és a XX. század második felében.

Lükő Gábor kutatásaiban – az összehasonlító módszer mellett – a társaslélektan eredményeit használta fel, amelyek meghatározóak voltak művészi felfogására és tudományos tevékenységére. Írásainak megértéséhez ismernünk kell a társas-viszonyulások alapvető összefüggéseit. A társaslélektant Karácsony Sándor alapozta meg, dolgozta ki, élte és fokozatosan fejlesztette a gimnáziumbeli tanári munkája során, majd Az Erő című ifjúsági lap szerkesztőjeként járta az országot és minden héten találkozott, beszélgetett a különböző iskolák tanuló ifjúságával. Tulajdonképpen országos diákparlamentet hozott létre. Így érlelődött meg iskolateremtő tudománya, amit a Debreceni Egyetem Társaslélektani Intézetében, mint professzor adhatott elő.

 

2. A társaslélektanról[3]
Arisztotelész pszichológiájában az egyén érzelméről, értelméről és akaratáról beszél. Az egyén érez, ért és akar. Azonban másképp érez, ért és akar az ember, ha közösségben van. Ezt a másképpent fejezzük ki a társaslélektanban. Más elméletekhez hasonlóan a társaslélektan kialakulása is fokozatosan ment végbe.

Karácsony Sándor pedagógiai tevékenysége és vizsgálódása közben rájött, hogy nem lehetséges direkt módon valódi érzelmi, értelmi és akarati nevelés, egyáltalán nem lehet közvetlen módon hatni az érzelemre, az értelemre és az akaratra sem, mivel az egyéni lélek autonóm. A valóságban a nevelés mégis létrejön. Nem történhet másként, mint közösségben, ha a nevelő és a növendék vagy a felnőttek viszonyulnak egymáshoz, közösséget alkotnak. Az egyén lelki sajátosságai a másikhoz való viszonyulásai során, tehát közösségben alakulnak ki és fejlődnek.

Karácsony Sándor felfogásában a pszühé: a szóma és a pneuma egymásra vonatkozásából származó, állandóan változó, feszültségi állapot, ahol a szóma az eleven test, a lélek a pszühé és a pneuma a szellem. Az emberi kapcsolatok jellegét az határozza meg, hogy a szóma vagy a pneuma hatása az erősebb. Társaslélektani felfogásának kialakulására nagy hatással volt Wilhelm Wundt néplélektana, a Völkerpsychologie. Wundt hatalmas munkájának kötetcímeit nem csupán átvette, hanem újraértelmezte és kibővítette a maga terminológiájában. Wundt az Elemente der Völkerpsychologie című[4] könyvében foglalta össze nézeteit a néplélektan elemeiről és a néplélektan történelmi fejlődéséről.

Karácsony Sándor a következőket írta Wundt elméletéről: ... Önmagában véve forradalmi állítás volt. Első, bátortalan meglátása volt annak a ténynek, hogy az ember sohasem önálló egyéniség, hanem mindig partner. A többi ember, legalább még egy másik ember partnere.[5].

A társas viszonyhoz legalább két ember szükséges: az ÉN és a TE. Minden „egyik” embernek a „másikhoz” való fordulása társas viszony. Az ember társas viszonyulásai jogi, művészi, tudományos, társadalmi és vallásos formájúak lehetnek.

Amikor két ember beszél egymással, szót értenek, egyértelmű jeleket váltanak, megértik egymást, akkor jelrendszerben mozognak. Az egyik ember belső világából kiragad egy részletet, megpróbálja a másik számára érthető formában közölni, az egységes képet mondatokká darabolni, a másik pedig megpróbálja a mondatokat képpé összeállítani, a saját belső világába beleilleszteni, megérteni. Ma úgy mondjuk, hogy az egyik fél, az adó, kódolja az információt és a másik fél, a vevő, dekódolja azt. A beszéd azonban több, mint az információ áramlása. Amikor az előbbi folyamat végbemegy, akkor sikerül az egyik által közölt jelet a másiknak megértenie. Ezt a viszonyt, a társasértelmet, nevezi Karácsony Sándor nyelvnek, illetve tudománynak. Kisebb közösségek számára egyértelmű jel a vadrózsa, a gyepürózsa vagy a csipkerózsa; mindegyik elnevezés ugyanarra a növényre vonatkozik. A tudományos életben latinul jelölik, hogy nemzetközi viszonylatban mindenkinek ugyanazt jelentse: Rosa canina. A következő virágének részletét hallva: gyere be rózsám, gyere be, – senki sem hiszi azt, hogy az énekes a virágot hívja. Amikor az emberek egyértelmű nyelvi jelek helyett jelképekkel fejezik ki magukat, a társas viszonyuk a szómához közelebb eső művészet, ekkor beszél Karácsony Sándor társasérzelemről. Abban az esetben, ha az egyértelmű jelek helyett viszonyuk tettekben nyilvánul meg, a pneumához közelebb eső tettrendszerben mozognak, ezt mondja társasakaratnak, társadalomnak. Értelmezésében a jog az emberi kapcsolatok leginkább testi beágyazottsága, társaslelki életérzés, a másik pólus, a vallás, amely a közös hit.

A jogi viszonynak az az előfeltétele, hogy az embernek társa legyen. A társ a jogi viszony hordozója. Ha viszonyunk érzelmi telítettségű, akkor mi nép vagyunk. A nép mindenféle társas viszonyulása művészi, jelképekben fejezi ki magát. Karácsony Sándor szerint mindenki a nép közé tartozik akkor, amikor viszonyulásaiban az érzelem van túlsúlyban. Ide tartoznak a művészek, a költők és az írók is. Ha értelmileg viszonyulunk egymáshoz, értelmiség vagyunk. Az értelmiség tudományos életet él. Itt sem lehet pontos határt húzni, nem iskolai végzettség kérdése, mindenki ide tartozik, aki értelmileg viszonyul társaihoz. Az ifjúság tettre kész, közéjük tartozik az utánunk következő generáción kívül mindenki, akinek még „nem jött el az ideje”. Amikor úgy viszonyul egyik ember a másikhoz, hogy viszonyát a pneuma hatja át, akkor bölcs, Karácsony Sándor szóhasználatában szofokrata. „Szofokrata, aki az életet áhítatos fokra hevülten és emelkedetten éli, s aki éppen ezért az élet legmagasabb funkcióira nézve is illetékes.”[6] Ez sem végzettség kérdése, nem úgy van, hogy valaki például a legmagasabb végzettséget elérte és akkor már végérvényesen szofokrata lett, lehet, hogy egy másik viszonyulásban népként viselkedik. Végeredményében a társaslélektan viszonyai nem statikus állapotot rögzítenek, hanem dinamikusan változó folyamatot tükröznek.

Az emberek érzései a múltból táplálkoznak, értelme a jelenre vonatkozik és tettei a jövőbe mutatnak. A magyar nép a magyar közösség múlti emlékeinek a letéteményese, tehát mindazzal azonos, ami a magyar társaslélekben érzelmi elem.[7] A jelen éppen aktuális, érvényes tudományának hordozója az értelmiség és a közösségnek a jövőbe mutató, tetterős csoportja az ifjúság.

 

3. A társas-logikáról
A formális logika kategóriái a fogalom, az ítélet és a következtetés hármasa. Karácsony Sándor társas-rendszerében ezek: a logizma, a tétel és a szillogizmus.

Karácsony Sándor A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja című könyvének utolsó fejezete: A magyar észjárás társas-logikája. Ebben a fejezetben túlnyomórészt a nyelven, mint jelrendszeren és a zenén, mint jelképrendszeren keresztül mutatja be, hogy logikai úton is elkülöníthetőek a társasleki tevékenységek. Társas, mert én és te, itt és most beszélgetünk; vagy én és te együtt zenélünk; vagy én cselekszem és te elviseled azt.

„Nyelvünk magyar voltát artikulációs bázisa, grammatikájának mellérendelő elve és szavai jelentésének szemléletességen alapuló eleven képi ereje határozzák meg. Zenénk magyar voltát szintén három jellegzetessége adta. A parasztnóták izometrikus sorai, parlandó-rubato tempójában nyilvánuló, megint csak mellérendelő elve és pentaton skálája.”[8]

Karácsony Sándor szerint a egyéni logikai fogalomnak tehát a társaslogikában megfelel a "szó", helyesebben a "jel". Még pontosabban: a jel a nyelvben és jelkép a zenében (általában a művészetben) társaslogikai logizmák.

Egyszóval a jel és a jelkép társaslogikai logizmák, következésképpen társaslogikai tételek, tehát "ismerő tényezők viszonyításai" a jelrendszer és jelképrendszer összes mellérendelései. A magyar nyelv mellérendelő viszonyai, mint társaslogikai tételben, a grammatikában tükröződnek, zenében pedig a népdalaink parlando-rubato előadásában jelentkeznek, ahogy a dallam és a szöveg igazodnak egymáshoz.

A magyar nyelvben az artikuláció a társaslogikai szillogizmus, zenében az izometria. Az ereszkedően tagolt beszédhangsúly minduntalan a beszéd aktualitásával okolja meg a jelrendszer tételei között az összefüggést. Az artikuláció testi beágyazottságához képest a jelentés a nyelvnek transzcendens eleme. Nincs összefüggés a szó hangsora és a tárgy között, amelynek a jele. A grammatika ilyen körülmények között a transzcendens és testi beágyazottság relációjának logikuma.

„Végül fel kell tételeznünk, ha eddigi megállapításaink helytállók, hogy a magyar észjárás egyéb megnyilvánulásai is logikusak. Úgy, ahogy a jelkép eltolódást mutatott a "testi" beágyazottság felé, a társadalmi gesztió, a "tett"-rendszer is eltolódás a "transzcendens" felé.”[9]

Művészetben a jelkép a logizma, a stílus a tétel és a mű a szillogizmus. Tudományos fokon: a jel (jelentés) a logizma, a mondat a tétel és a beszéd a szillogizmus. Társadalmi fokon: a tett a logizma, a hatás a tétel és a közösség a szillogizmus.

A magyar észjárás nagy feltűnést keltett megjelenése idején, sokan voltak mellette, de voltak ellene is. Karácsony Sándor a felmerült kritikákra Az igazi mellérendelés című írásában válaszolt.[10] Úgy tervezte, hogy A magyar észjárás második kiadásának előszavaként fogja szerepeltetni Disputa kritikusaimmal címen. Ezt azonban már nem érhette meg. Lendvai L. Ferenc rendezte sajtó alá A magyar észjárás második kiadását, amely 1985-ben jelent meg. Ebben olvashatunk a szubjektív történelemszemléletről és a kis autonómiák létrejöttéről:

„Elismerem, hogy történész kevés számú ilyen adatból semmi érdemlegeset nem mondhat arról, jellemzi-e a magyar múltat a kis autonómia. A társaslélektan búvára azonban annál jobban örül, ha csak egynéhány ilyen tiszta esetre bukkan is, ahol a törvényszerűségek egymásrahatása a gyanítható eredményt szinte hiba nélkül, alig néhány ezrelék elporladása mellett eredményezi.”[11] Tehát a társaslélektan eredményei és módszere sok olyan kérdésre adhatnak választ, amire máskülönben nem találhatnánk magyarázatot, vagy a felmerült problémát csak nagyon nehezen oldhatnánk meg.

 

4. A népismeretről
Lükő Gábor társaslélektani és társaslogikai értelemben vizsgálja a népek művészetét. Kis közösségeknek sajátos jelrendszere, jelképrendszere, szokásrendszere és logikája van. Nem más a helyzet velünk és keleti rokonainkkal sem. Lükő Gábor kimutatta, hogy népdalaink jelei, jelképei szerves egységet mutatnak, sőt a díszítő művészetben is (faragás, hímzés) hasonlóan jelentkeznek. Éppen ezért nem szabad különállóként, környezetükből kiragadva vizsgálni az egyes alkotásokat, hanem a többivel összefüggésben. E gondolattal kezdte A magyar lélek formái című könyvének bevezetőjét: „Népművészet, népköltészet és népzene együtt élnek a falusi ember lelkében, csak mi városiak szedtük szét őket. Az analízis mindig jogosult. Az óra szerkezetét sem ismerheti meg, csak aki szétszedi. De ügyeljen aztán, hogy össze is tudja rakni! Mi eleve lemondtunk a szintézisről, mikor személy szerint is másra bíztuk a három művészet emlékeinek gyűjtését és tanulmányozását.”[12] A finneknél például országos program volt a század elején a népművészeti alkotások gyűjtése. Mindenki részt vehetett benne és emiatt sajátjának is érezte.

Ahhoz, hogy egy jel jelképpé válhasson először feltétlenül jelnek kell lennie, a közösségben egyazon értelemben használva. Ez tulajdonképpen nem más, mint a közös értelem, vagyis társaslelki szempontból a nyelv, végső soron a kultúra. Tehát a jel hordozza a jelképet. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenekelőtt meg kell ismerni és meg kell érteni azokat, akiknek kultúrájára kíváncsiak vagyunk. A jeleket, a jelképeket és ezek rendszerét. A megismerés nem egy pillanat műve, hosszabb folyamat, több időt vesz igénybe. Hiszen a kisgyermek is több évig tanulja anyanyelvét.

Az írásbeli illetve a szóbeli beszéd esetén nehéz megkülönböztetni a jelet a jelképtől, mivel szótestük ugyanaz. Hímzéseknél és faragásoknál könnyebb észrevenni, viszont ezeknél az eredeti jelentés borul homályba. Zene esetében nehezebb meglátni a jelképet, de itt is kell jelnek lennie, amit az adott közösség értelmezése nélkül esetleg félreérthetünk.

Népköltészetünk ismerete elengedhetetlen irodalmunk megértéséhez. Irodalmunk nem az írásbeliséggel kezdődött. Az írott versek pár száz évesek lehetnek, viszont népünk költészete több ezer éves is megvan. Legtöbb megmaradt régi nyelvemlékünk latin, akik leírták nem voltak magyar anyanyelvűek, így leírásuk véletlenszerű, esetleges lehetett. Emiatt még inkább szükséges a népköltészet vizsgálata egyéb népművészeti alkotásokkal együtt, mert nagyobb anyagból jobban valószínűsíthetőek azok jelentései és a történetek ismeretében jelképeik és jelképeik rendszere.

De nézzük, hogyan vall módszeréről,[13] (1940-ben megírta, megjelenni csak 1991-ben vált lehetségessé):

Említettem, hogy a nyelvtudományhoz fordultam segítségért. Az összehasonlító nyelvtudomány megállapította például, hogy a finnugor nyelvek mind ismerik és használják a k hangot. Igaz, hogy más, nem rokonnyelvű népek szintén használják ezt a hangot, de ez nem rettentette el a nyelvtudósokat. Mert a finnugorok más kapcsolatban: más hangokkal és más sorrendben fűzik szavakká, mint az idegenek. A k hang használata tehát, ha nem is bizonyítja a finnugor nyelvek rokonságát, nem nélkülözhető a bizonyítás során. A logikai szükséges, de nem elegendő feltételek egyike. Mert a nyelv csak hangokban válik érzékelhető fizikai valósággá. A hangok szavakká fűzésének rendje már valószínűsítheti a nyelvek rokonságát, de még mindig nem elegendő bizonyíték. A magyar kéz és a finn käsi szavak hasonlósága például lehetne véletlen egyezés, vagy közös forrásból való kölcsönzés eredménye is. Ha csak magában álló jelenség volna.

A népművészet esetében hasonló elemekkel találkozunk. A művész technikai lehetőségei többé-kevésbé mindenütt azonosak, akárcsak a beszélőé. Ennek oka is könnyen felismerhető. Az ember szájüregének alkata, tüdeje és a levegő ellenállása ugyanis minden népnél egyforma, vagy nagyon hasonló. A képzőművészetben az emberi kéz, a primitív szerszámok és a feldolgozott anyag szerkezete felel meg az említett beszédtechnikai tényezőknek. Ezek is mindenütt azonosak. Ezért találjuk meg a különböző hímzőöltéseket a világnak egymástól távol eső részeiben, s ezért nem következtethetünk belőlük hajdani kapcsolatokra, vagy éppenséggel művészeti ősrokonságra.

A beszédhang meg a hímzőöltés csak eszköze a kifejezésnek, de nélkülözhetetlen számára. [...]

A beszédhangokból alkotott legkisebb nyelvi egység a szó. A szavak általában fogalmakat, vagy azok viszonyait jelölik. Azonos kultúrfokon álló népek fogalmai általában azonosak, a fogalmak jele, a szavak hangképe azonban más és más minden nyelvben, s rendszerint csak akkor hasonló, ha a fogalom, vagy legalább is neve, közös eredetű a két népnél. A népművészetben motívumok felelnek meg a szavaknak. A motívum nem puszta jelkép – ez a fogalomnak művészi párja –, hanem a jelkép technikai megvalósítása, materializált alakja. A fogalom artikulált hangokba öltöztetetve válik szóvá, a jelkép szabályos öltésekkel kivarrva válik motívummá.

A jelképek maguk nem árulják el hovatartozásukat, mint ahogy a fogalmak sem árulnák el, ha nem volnának beszédhangokba öltöztetve. Ha például a primitív ember formát akar adni „lélek” fogalmának, mindenütt ugyanazok a lehetőségek várnak rá. Mindenütt megfigyelheti, hogy a madár az ő röghöz kötött életmódjához képest szabad lény. El tud szakadni a földtől, nem akadály számára hegy és völgy és hamar eltűnik szemünk elől. Számunkra ismeretlen helyeken jár: titokzatos, más világ képviselője a mi világunkban. Hasonlók, az ember számára lakhatatlan helyeken, a vízben vagy a föld alatt élő halak, kígyók, békák. Mindezeket az emberi testből a halál vagy az álom alkalmával eltávozott lélek megjelenési formájának tekintik világszerte, ezért fordulnak elő mindenütt a mágikus erővel felruházott régies népművészeti alkotásokon.

Ezeknek a primitív szimbólumoknak az előfordulása fölbátorítja a kutatót a régi művészet egyéb nyomainak a keresésére. A nyelvtudomány is úgy döntötte el a magyar nyelv származásának kérdését, hogy a kezdetlegesebb fogalomkörök szókészletének egyezését fogadta el a viszonylag korábbi kapcsolatok bizonyítékául. Nyelvünket azért tartjuk finnugor nyelvnek, mert legprimitívebb fogalmainkat, testünk részeit, a rokonsági viszonyokat, a legkisebb számokat, stb., ma is olyan nevekkel jelöljük, melyek a finnugor nyelvek megfelelő szavaira hasonlítanak leginkább. [...]

A népművészeti alkotások hasonlósága több száz, sőt több ezer éves külön életünk folyamán sokszor erősen elmosódik, s gyakran nehezen ismerhető fel. A rokon nyelvek közös eredetű elemei is sok mindenben különböznek egymástól. De a különbségek rendszerint szabályosak. [...]

A néprajz nem történeti, hanem összehasonlító tudomány. A néphagyomány történeti alakulat, de történetét csak az egymástól távol eső földrajzi pontokon található variánsok összehasonlítása alapján lehet kikövetkeztetni. Ahogy a nyelvtudomány kikövetkeztette az egyes nyelvcsaládok történetét...

Lükő Gábor évekig együtt élt azokkal, akiknek művészetét vizsgálta. Maga is élte, szervesen bekapcsolódott a nép mindennapi életébe. Amikor már családtagnak számított, elfogadták, akkor nyíltak meg előtte és hozták elő szebbnél-szebb énekeiket, zenéiket, a mindennap használt eszközök neveit, szófordulatokat, közmondásokat. Megtanulta nyelvüket, dalaikat. Megtanulta a moldvai magyarok régies beszédét és megtanult románul. Ilyen előzmények után kezdte el rendszerbe gyűjteni ismereteit, tapasztalatait. Következtetéseiben útmutatója Karácsony Sándor volt, aki társaslélektani felfogásával irányította, segítette. Erről azt írta: „A művészet belső törvényeit és társas-lelki funkcióját Karácsony Sándor munkáiból ismerhetik már olvasóim is. Én is tőle vettem ezirányú ismereteimet, s ha az eddigieknél igazabb vagy teljesebb képét adhatom a magyar népi művészeteknek, azt neki köszönöm, mint mesteremnek. A magyar formák külön világában is az ő társas-logikai kutatásai igazítottak el, s ezek adtak bátorságot arra, hogy a magyar nyelv és zene analógiájára a népköltészet és népművészet keleti rokonait is felkutassam.”[14]

 

5. Családja
1909. november 4-én született Komáromban. Felekezet szempontjából is vegyes, német-magyar családból származik. Édesapja Becker Ádám, édesanyja Lükő Magdolna, Kassán ismerkedtek meg. Apja fiatal korában Kossuth-párti, hazafias érzelmű volt, ennek ellenére később a szülői háznál gyakoriak voltak a szóváltások szülei között, a származásukból eredő nézeteltérések. Lükő Gábor megismerkedett Ady Endre költészetével, ezt apja és rokonsága rossz szemmel nézte. Később Bartók Béla zenéjével és népzenei gyűjtéseivel is megbarátkozott. A család belső ellentmondásai odáig vezettek, hogy ki szeretett volna szakadni családjából. Apja tanácsára vette fel a Lükő nevet – anyja után – 1927-ben, amikor áttért a református egyházba.[15]

 

6. Iskolái
Apja vízügyi mérnök volt, a Vág szabályozásánál dolgozott. Amikor elcsatolták Magyarországtól Felvidéket, nem volt hajlandó ott maradni. Továbbra is magyar nyelvű területen akart dolgozni, mert hazafiságból nem óhajtott szlovákul megtanulni, pedig nagy munkája feküdt a vidék folyóinak rendezésében. Más területre költöztek, így fiuk iskoláit több városban végezte. Kisiskolás korában Trencsénben tanult, itt a szlovákok voltak többségben és a magyarok kisebbségben. Élte a kisebbségiek életét.

Tanulmányait Gyulán folytatta 1920–1925-ig, ahol román kisebbségiekkel találkozott és barátkozott, majd 1925-től Budapesten. Későbbi életére és munkásságára kihatott a nemzetiségekkel való találkozása, az őket érő jogtalanság. Azt írta: Számomra igen rokonszenves a népek kétnyelvűségének az eszménye, mint amilyen például a gyulai románok, moldvai csángók vagy a csabai szlovákok kétnyelvűsége. A kulturális politikának fel kellene ismernie, hogy a legegyszerűbb ember is többet ér, ha már otthonról két nyelvet hoz magával. Ő az, aki kapcsolatot teremt közöttünk, különböző népek között, és ha lehetővé tesszük, hogy mindkét ország műveltségéhez hozzáférjen, lesz némi biztosítékunk arra, hogy nem ül föl nacionalistáink válogatott ostobaságainak, hanem a népeink közötti megértés letéteményesévé válik.[16]

 

7. Találkozása Karácsony Sándorral
Visszaemlékezésében írja, nagyon rossz és kedvetlen tanuló volt. Ezért döbbentette meg az az új helyzet amely a Tavaszmező utcai Zrínyi Miklós reálgimnáziumban érte. A fiatal tanár úr szeretettel bánt velük, megmutatta a tanulnivalók értelmét. Egységben láttatta az addig különálló tantárgyakat, a teljes kultúrát közvetítette. Karácsony Sándor volt az a fiatal tanár. Itt kapott szárnyra, lelkesedéssel és érdeklődéssel tanult. Csatlakozott az eggyel fölötte járó osztályhoz, a Csucsai Front elnevezésű közösséghez.[17] Sokszor iskolán kívül is együtt voltak, a „kötelező” tananyag sokszorosát sajátították el. Mindvégig megmaradt Karácsony Sándor közösségében, a későbbiekben munkatársi kapcsolatban.

A középiskola elvégzése után Budapesten a Pázmány Péter Tudomány-Egyetemen tanult – közben Bukarestben vendég hallgató volt. Neves professzorok előadásait látogatta, 1928 és 1931 között általános és összehasonlító nyelvészetet tanult Gombocz Zoltán, Petz Gedeon és Német Gyula óráin, majd zenefolklórt Kodály Zoltántól (1929–1930-ig) illetve néprajzot Györffy Istvántól (1929-1931-ig). A társaslélektannal Karácsony Sándor magántanári előadásain foglalkozott behatóan 1937–1942-ig.

 

8. Romániában
Bukarestben a 30-as években világszínvonalú szociológiai és népismereti képzés folyt Dimitrie Gusti professzor intézetében.

Lükő Gábor Bukarestbe utazott, megtanult románul és Constantin Brăiloiu vezetésével a zenefolklórt 1930–32-ig, Tache Papahagi vezetésével néprajzot tanult 1931–1932 évben.

Erről az időről így ír Henri H. Stahl,[18] aki Dimitie Gusti egyik főmunkatársa volt:

Ahogy híre kelt a román szociológiai iskola munkájának, egyre többen érkeztek külföldről, hogy bekapcsolódjanak kutatásainkba.

Az első külföldi „diákunk”, aki szociológiát tanulni jött hozzánk, a budapesti Lükő Gábor volt. 1932-ben egyszer csak kikötött szociológiai szemináriumunkon, ahol alkalmunk volt találkozni. Egy árva szót sem értett románul. Akkor még nem szerveztek nyelvkurzusokat a külföldi diákoknak. De Lükő, aki néprajzosnak tartotta magát, nem jött zavarba egy ilyen apróságon. Megkérdezte tőlem: – Hol beszélik a legtisztábban román nyelvet? Ráböktem a térképen Argeş megye környékére. Lükő elköszönt, s hosszú hónapokra eltűnt a szemünk elől: egy szál magában indult neki az országnak, hogy egy argeşi faluban kössön ki.

[...] Hanem miután jól megtanult románul, újra felbukkant a szemináriumon. Most már vihettük magunkkal a gyűjtőutakra. Bölcsész képzettségű lévén, Brăiloiu mellett dolgozott, folklór-, néprajzi és szociológiai adatokat gyűjtött...

 

9. Debrecenben
Romániából 1933-ban politikai okokból kiutasítják. Budapesten Györffy biztatására 1936-ban doktorál néprajzból,[19] Kelet-Európa történetéből és román nyelvből. Debrecenbe kerül, a Déri Múzeumba. Itt írja meg alapvető művét A magyar lélek formái[20] címmel. Ebben a könyvében valóban megalapozza a népművészet megismerésének módszerét. A könyv négy fejezetre oszlik: I. A magyar jelképrendszer, II. A magyar térszemlélet, III. A magyar időszemlélet, IV. A magyar népi technika. Az első fejezet a leghosszabb, ebben található: népköltészetünk jelentéstani problémái; a népköltészet a nép megértésének kulcsa; az egyke és a kivándorlás a magyar népköltészetben; a népművészet jelképeinek erotikus jelentése és vallásos tartalma. Külön csoportosítja az egyes jelképeket, igen sok magyar és rokon példával támasztja alá állítását. A térszemlélet-ben a képzőművészettel és az építészettel foglalkozik. Benne: asszimetria, aránytalanság, keleti térábrázolás, fantasztikum, plasztikus formák, stilizálás, dialektikus formák, színek világa illetve építményeink szétszórtsága, szervetlen egyesítése, összetett, mellérendelő formája, képes jelentése, transzcendens vonása, viszonylagossága. Az időszemlélet-ben található: keleti időérzék a hallgató nótában, a pentaton hangrendszer szabályossága, vékony és vastag hangok, kvart és szekund transzpozíció és a gondolatpárhuzam képes jelentése, a ritmus dialektikája és alkalmazkodása, a népköltészet dialektikus formái, hangnemváltoztatás és nagy hangközök, népdalaink színváltozásai. Végül az utolsó fejezet tartalmazza a technika jogi vonatkozásait, a hangváltozások lélektanát, népviselet és városi divatot, a gazdasági szerszámok problémáját, a magyar hímzőöltések eredetét és történetét, a magyar faragóművészet technikáját. Amit nem tudott megírni ebben a könyvében, később pótolta és még pótolja ma is. Ezt műveinek és kéziratainak jegyzéke bizonyítja.

Karácsony Sándor ajánlására 1942-ben a Társaslélektani Intézetben tanársegéd lett. Erről az ajánlásáról olvashatunk Karácsony Sándornak A magyar demokrácia[21] című könyvében:

„Dr. L. G. habilitációja iránti kérelméhez csatolt műveit áttanulmányozva szakvéleményemet az alábbiakban van szerencsém a tekintetes Kar elé terjeszteni.

L. G. tudományos pályáját igen tanulságosnak tartom abból a szempontból, hogyan fordul a szakember érdeklődése munkásságának természetes folyományaként mindinkább a filozófia felé. L. első munkája A moldvai csángókról szól. Ebben a szaktudós aprólékos gondosságával igyekszik meghatározni a csángóság fogalmát. Filozófiai jellegű problémái itt még nincsenek. Említésre méltónak tartom mindamellett, hogy kutatásaiban már itt sem szorítkozik a tárgyi néprajz területére, hanem az egész folklórra kiterjeszti vizsgálatait. Behatóan foglalkozik a csángók nyelvjárásával, népköltészetével s dalaiknak zenei sajátosságaival is. A magyar hímzőművészetről és A hortobágyi pásztorművészetről szóló munkáiban már nem elégszik meg szaktudománya leíró és összehasonlító módszereivel, hanem a néplélektan szempontjából is megvizsgálja anyagát. Ez jogosítja fel arra, hogy egyrészt párhuzamot vonjon a népművészet és népzene jelenségei közt, másrészt kapcsolatot keressen a magyarság egzisztenciális problémái, történeti életének sorsfordulatai és népművészetének stílusai között. [...] bizonyítottnak tekinthető, hogy a népművészet formáit nem lehet sem a technikai fogásokkal, sem a művelt rétegek, vagy a szomszéd népek hatásával magyaráznunk, hanem belső, pszichológiai tényezők működését kell keresnünk bennük.

Ezeket a tényezőket kutatja tovább A magyar lélek formái c. művében, most azonban sokkal nagyobb területet felölelő kutatásait a népköltészet, népzene, népművészet és népi építészet területére is kiterjeszti. Nagyjelentőségű eredménye munkájának a magyar nép szimbólumrendszerének felfedezése. A népköltészet és népi képzőművészet szimbólumai azonosak, az építészet és a zene azonban külön világ. [...] A pentaton hangközök szabályosságának és a parlando-rubato társaslélektani hátterének felkutatása azonban egészen L. érdeme. [...] Teljesen ismeretlen területet hódított meg a néplélektan számára a népi építőművészet feldolgozásával is. [...]

Munkássága szolidságát garantálja egész tudományos pályafutása, mely azt bizonyítja, hogy sohasem elképzelései és tervei alátámasztására gyűjtötte az adatokat, hanem megfordítva, a szaktudomány, az adatok területéről indult el, s azok kényszerítették a maguk rendjén néplélektani és pedagógiai meggondolásokra.”

Ifjúi lelkesedéssel létrehozták az Exodus könyvkiadót, hogy Karácsony Sándor könyveit és a magyar klasszikusokat népszerűsítsék.

A debreceni tankcsata sokakat elemésztett és a várható harcok hírére sokan elhagyták Debrecent. Ennek ellenére a II. Világháború után 1946-ban a debreceni értelmiségiek megalapították a Magyar-Román Baráti Társaságot Karácsony Sándor elnökletével. A Társaság tisztikarából: alelnöknek Kondor Imrét, ügyvezető alelnöknek Lükő Gábort, főtitkárnak Kovács Ferencet, titkárnak Komlósi Sándort választották. Lükő Gábor szerkesztésében Keleti kapu[22] címmel folyóiratot indítanak útjára, majd két nyelven román balladákat[23] adnak ki. Politikai okokból Karácsony Sándort 1950-ben lemondatják katedrájáról, majd nyugdíjazzák, s ezzel megkezdődött a Társaslélektani Intézet széthullása. A valóság az, hogy a Társaslélektani Intézetet formailag sohasem szüntették meg, csak nyilvános tevékenysége vált lehetetlenné.

Lükő Gábor a Társaslélektani Intézet felbomlása miatt elhagyta Debrecent és több múzeumban dolgozott. Gyulán az Erkel Ferenc Múzeumban, 1950-től 1958-ig, majd Baján 1958-tól 1963-ig és Kiskunfélegyházán 1963-tól 1970-ig, nyugdíjazásáig.

Budapesten családja és barátai támogatásával több helyen lakott, még albérletben is, amíg lakásgondja 1987-ben megoldódott.

 

10. Zárszó
Az 1930-as, 40-es években lerakott alapokhoz mindvégig hű maradt. Karácsony Sándor „csucsai” tanítványainak egyetlen ma élő képviselője. Lendületében, hitében nem ingatta meg az elmúlt 40-50 év.

Nyugdíjazása után tovább foglalkozott a magyar és keleti népművészettel. Megpróbálta az addigi eredményeit publikálni, de csak részben sikerült. Megtalálta a kapcsolatot a különböző művészeti ágak között. Kereste az összhangot a nyelvészet, a történelem és a művészetek között.

Eredményei bámulatosak. Évszázadokban és kontinensekben gondolkozik. Kimutatta népünk kapcsolódásait más népekhez. A szibériai népekkel való rokonságunk többé-kevésbé ismert. Ám a buddhista gyökereinkről szóló tanulmánya[24] már meglepő, de bizonyítása ebben is helytálló. További kapcsolatunk a bolgár és török népekkel szintén fontos állomás. Annyira benne él a vizsgált népek világában, hogy a legtávolabbi összefüggéseket képes meglátni. Számomra az újdonság erejével hatott pl.: Tata és Eger nevének megfejtése vagy a varsa mint a medve nevének helyettesítője (tabuneve). Ide tartozik a dozmati regösének vizsgálata is, amelynek során kapcsolatot talál a Himfi család címerével és a Jávor-csillag mítosszal. Elemzésében pontos egyezést mutat ki Lükő Gábor a hanti, a manysi szarvasmítosz, és a megfelelő karjalai finn rúnó, valamint az egyes román kolindák között, a dallam és a történet szempontjából. Ezt a regöséneket már csak töredékeiben találta meg gyűjtése közben Sebestyén Gyula a múlt század végén öt faluban, Vas és Sopron megyében.

Vizsgálatai nyomán új világ tárult fel előtte és rajta keresztül előttünk is. Kiderült, mennyire nem vagyunk egyedül a világban, és hogy a környezetünkben (főként nyugaton) élő népekhez képest másként gondolkodunk. Ázsiában több száz milliónyian hasonlóan gondolkodnak mint mi, akiknek az a helyes – Madách után szabadon – embernek, nem pedig „nekember”.

A közelmúlt politikai változásai nyomán – munkássága elismeréseképpen – Bethlen Gábor-díjjal jutalmazták.

Nem értékelés, amit írtam, nem is vállalkozhattam rá, hiszen az a szakmabeli tudósok feladata volna. Írásomat köszöntőnek szánom. Valószínűleg kiderült írásomból, hogy fiúi tisztelet fűz Lükő Gáborhoz. Gimnazista koromban kezdtem megismerni őt és munkáit. Utána többször volt szerencsém előadásait hallgatni és személyes beszélgetésekben részt venni. Az elmúlt években, évtizedekben egyre jobban megértettem tanításait, ezért éreztem késztetést köszöntésére. Most még – a huszonharmadik órában – beszélhetnek vele, akik közvetlenül akarják hallgatni tanításait, hisz itt él közöttünk, immár 90-dik évében.

 

11. Lükő Gábor fontosabb életrajzi adatai:
1909. november 4. született Komáromban

1913–1919 Trencsénben laktak, apja a Vág szabályozásánál mérnök

1920–1925 A trianoni határmódosítás miatt Gyulára költöztek

1925–1928 Budapesten, a Tavaszmező utcai Zrínyi Miklós Gimnáziumban folytatta tanulmányait

1928 Érettségizett

1928–1931 Beiratkozott Budapesten a Pázmány Péter Egyetemre

1931–1933 Románia. A Bukaresti Egyetem szociológiai intézetének hallgatója. Közben megtanult románul. Hónapokat töltött el moldvai falvakban. Politikai okokból kiutasították romániából.

1936 Doktorált Budapesten néprajzból, románból

1937–1949 Debrecenben a Déri Múzeum munkatársa

1942 egyetemi tanársegéd a Társaslélektani Intézetben, megjelenik alapvető műve: A magyar lélek formái

1945 habilitálták egyetemi magántanárrá

1950–1958 Gyulán az Erkel Ferenc Múzeum igazgatója

1958–1963 Bajára került a múzeumba

1963–1970 Kiskunfélegyházán a Kiskun Múzeum igazgatója nyugdíjazásáig

1970–1984 Budapesten albérletben lakott

1984–1986 Pécsre költözött lányáékhoz

1986–1987 Szigetmonostorra költözött fiáékhoz

1987– Budapesten önálló lakáshoz jutott

1992 Bethlen Gábor-díjjal ismerték el munkásságát.

2000 neve bekerült a magyar örökség aranykönyvébe

2001. március 15 Kossuth-díjban részesült

2001. április 21. bekövetkezett halála

2001. május 4. temetése, nagy tömeg kísérte utolsó útjára a Kerepesi temetőben. (Szimbolikus, hogy sírja Karácsony Sándoré mellett van.)


12. Lükő Gábor művei:
Székely tűzhelyek, székely házak, Néprajzi Értesítő, 1932.

Moldvai csángók kendermunkája, Néprajzi Értesítő, 1934.

Régimódi méhészet Moldvában, Néprajzi Értesítő, 1934.

Bartók Béla és a keletközépeurópai zenefolklore, Apollo 1935.

Havaselve és Moldva népei a X-XIII. században, Ethnographia, 1935.

A moldvai magyarok hajviselete és fejrevalói, Néprajzi Értesítő, 1935.

A román "monografisták" falukutató munkája, Honismeret Könyve, Budapest, 1935.

Egy havaselvi oláh falu viselete, Néprajzi Értesítő, 1936.

Moldva alapításának mondáihoz, Ethnographia, 1936.

A moldvai csángók I. kötet (A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal), 1936.

Az ural-altáji primitív gyalujának magyarországi emléke, Déri Múzeum Évkönyve, 1937.

A magyar parasztzene történetéhez, Déri Múzeum Évkönyve, 1937.

Két magyar nyelvjárás szótára, Ethnographia, 1938.

A debreceni pásztorrovás, Déri Múzeum Évkönyve, 1938.

Az alföldi gubaviselet eredete, Debreceni Képes Kalendárium, 1939.

A magyar hímzőművészet eredete és története, A Néprajzi Múzeum Értesítője XXXI. 1939.

Vezető, a Déri Múzeum néprajzi kiállításai, Vezető Debrecen sz. kir. város Déri Múzeumába. Debrecen, 1939.

Nádudvari fekete edények, Déri Múzeum Évkönyve, 1939–1940.

A debreceni fazekasipar emlékei, Déri Múzeum Évkönyve, 1939–1940.

A hortobágyi pásztorművészet, Déri Múzeum Évkönyve, 1940.

Magyar népkutatás, Az Exodus Almanachja, 1940.

Vezető a debreceni "Déri György ezredes" Néprajzi Múzeumban, Debrecen, 1941.

A "lesi-háló", Déri Múzeum Évkönyve, 1941.

A magyar lélek formái, Exodus Budapest 1942.

Hortobágyon kivirult az ibolya Népdalgyűjtemény, Exodus Kolozsvár 1942.

Kossuth Lajos azt izente Katona nóták, Exodus Kolozsvár 1943.

Keleti kapu 1., A Debreceni Magyar-román Társaság folyóirata, szerkesztette és több cikk, Debrecen, 1946. november

Keleti kapu 2., A Debreceni Magyar-román Társaság folyóirata, szerkesztette és több cikk, Debrecen, 1947. január

A Nap lakodalma. Román népballadák, Válogatás, tanulmány, A Debreceni Magyar-román Társaság kiadása, 1947.

Rakjál tüzet rózsám, Új szántás Az Országos Szabadművelődési Tanács kiadása, Budapest 1947. március

Keleteurópa parasztságának közös hagyományai, Új szántás, Az Országos Szabadművelődési Tanács kiadványa, Budapest 1947. május

Gyula és a Körösköz története. Vezető az "Erkel Ferenc" Múzeum állandó kiállításához, 1955.

A magyar népdalszövegek régi stílusa, Néprajzi Értesítő, 1957. (XXXIX)

A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben, Nyelvtudományi Közlemények, 1960. (62. évfolyam)

Samanisztikus eredetű ráolvasások a románoknál, Ethnographia 1961. 1. szám (LXXII.)

A pentaton hangrendszer, Ethnographia 1962. 2. szám

A jávorcsillag-mítosz ábrázolása az Urál vidéki sziklarajzokon, Ethnographia 1962. 3. szám

Das Fünfstufige Tansystem, Ural-Altaische Jarbücher, 1963.

Egy bányásznóta, Jászkunság, 1964.

A zagyvarékasi siratódallam, Jászkunság, 1964.

Vestiges indo-européans dans le folklore musical des peuples finno-ougriens, Études Finno-Ougriennes, 1965.

Zur Frage der Musikkultur in der Slawischen Urzeit, Studia Slavica Academiae Stientiarium Hungarice, 1964.

Az ugor totemisztikus exogámia emlékei a magyar folklórban, Ethnographia 1965. 1. szám

A Cantata Profana témájának népi ábrázolása, Művészet 1966. 11. szám

Versek a patvarba, Magyar nyelvőr 1970. 4. szám

Kiskunsági kopjafák, Művészet 1971. 9. szám

Régi porszaruink művészete I. Művészet 1972. 2. szám

Régi porszaruink művészete II. Művészet 1972. 5. szám

A dozmati regösének, Honismeret 1975. 1-2. szám

Anya és csecsemőóvó képek a magyar néphagyományban, Orvostörténeti Közlemények, 1975. Supplementum

Tata és az ugor teremtésmítosz, Újforrás Komárom megyei antológia 1976. 1. szám

Táncok és táncosok a magyar nép képíró művészetében, in Jánosi Sándor: Táncos krónika, népművelési propaganda iroda, Budapest 1980.

Az eleven képek, Kultúra és közösség 1982. 3. szám

Szeméten tengődő táltosaink, Honismeret 1982. 4. szám

Kiskúnság régi képfaragó és képmetsző művészete, Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Művelődési Központ 1983.

Egy másik Magyarország nevében. (Lükő Gábor válaszol Sümegi György kérdéseire) Forrás, Kecskemét XX., 1988. 1. 11-23.

A magyarok titkos története, A lap. A József Attila Kör folyóirata próbaszám 1988.

Feleim felekezetem,Válasz-évkönyv 1989. szerk. Medvigy Endre

Keresztútnál, Tartu 1991.

Gyökereink 1. Magyarország 1991.

Gyökereink 2. Magyarország 1991.

Gyökereink 3-4. Magyarország 1992.

Gyökereink 5-6. Magyarország 1994.

Gyökereink 7. Magyarország 1998.

Életrajzi töredékek: Lükő Gábor-Karácsony Sándorról, Taní-tani 10. sz. 1999 ösz

A beszéd és a nyelv, Taní-tani, 11. sz. 1999. tél

Az iskola mivoltáról, Taní-tani, 12. sz. 2000. tavasz

A tömegek és az egyéniség, Taní-tani, 13. sz. 2000. nyár

Zenei tanulmányaimról, Taní-tani, 14-15. sz. 2000. ősz, tél

A magyar lélek formái, 2001. Táton kiadó

A moldvai csángók, 2002. Táton kiadó

Zenei anyanyelvünk, 2002. Táton kiadó

Himfi és a szarvas, 2003. Táton kiadó

 

Budapest, 1999. június

kiegészítve 2009. május

--------------------------------------------------------------------------------

[1] Erixon Sigurd: Európai etnológia. Ethnographia, 1944. LV.
[2] Sz. P. Tolsztov: A szovjet etnográfiai iskola. Ethnographia, 1949. LX.
[3] A társaslélektanról bővebben: Kontra György: Karácsony Sándor, Magyar Pedagógusok sorozat Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum 1992. Gyulai Árpád: Karácsony Sándor társaslélektani rendszere, Új Pedagógiai Szemle, 1999. március
[4] Wilhelm Wundt: Elemente der Völkerpychologie, Alfred Kröner Verlag in Leipzig, Zweite, unveränderte Auflage 1913.
[5] Karácsony Sándor: A magyar béke, Budapest, Exodus 1947. 45–46. old.
[6] Karácsony Sándor: A magyar béke, Budapest, Exodus 1947. 31-32. old.
[7] Karácsony Sándor: A magyarok kincse, Budapest, Exodus 1944. 5. old.
[8] Karácsony Sándor: A magyar észjárás, Magvető Kiadó, Budapest, 1985.495-503. old.
[9] Karácsony Sándor: A magyar észjárás, Magvető Kiadó, Budapest, 1985.495-503. old.
[10] A másik ember. Az exodus almanachja, Budapest, Exodus kiadás, 1940. 147-160. old.
[11] Karácsony Sándor: A magyar észjárás, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. 20. old.
[12] Lükő Gábor: A magyar lélek formái, Budapest, Exodus, 1942. 5. old.
[13] Lükő Gábor: Keresztútnál, Tartu 1991.
[14] Lükő Gábor: A magyar lélek formái, Budapest Exodus, 1942. 6. old.
[15] Lükő Gábor: A társaslélektani intézet előzményei és öröksége, Budapest, 1990. kézirat.
[16] Henri H. Stahl idézi Lükő Gábort: Egy utópia időszerűsége, Korunk Kolozsvár 1981. 7–8. száma 586. old.
[17] Karácsony Sándor: Csucsai front, egy tanár és egy osztály története, Az Erő, Budapest 1927. IX - 1928. VI. (később önálló kötetben is).
[18] Henri H. Stahl: Egy utópia időszerűsége, Korunk, Kolozsvár 1981. 7–8. száma 585–586. old.
[19] Lükő Gábor: A moldvai csángók. I. kötet. Budapest, 1936.
[20] Lükő Gábor: A magyar lélek formái. Exodus, Budapest, 1942.
[21] Karácsony Sándor: A magyar demokrácia, Exodus kiadás, Budapest, 1945. 106-107. old.
[22] Keleti kapu 1, 2. A Debreceni Magyar-Román Baráti Társaság kiadása 1946. november, 1947. január[23] A Nap lakodalma, Román népballadák, A debreceni Magyar-Román Baráti Társaság kiadása 1947.
[24] Lükő Gábor: Gyökereink 7. Magyarország 1998.


Juhasz_Nagy_Sandor_felterjesztese.pdf


Lükő Gábor sírköveÉletének 92. évében, 2001. április 21-én elhunyt dr. Lükő Gábor Kossuth- és Bethlen Gábor-díjas néprajzkutató.

Temetése 2001. május 4-én volt a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.

Temetésén gyászbeszédet mondott

- Németh Zsolt államtitkár a magyar kormány nevében
- Kríza Ildikó a néprajzkutatók,
- Makovecz Imre az építészek, valamint a kultúra- és társadalomkutatók,
- Pozsgai Péter a tanítványok nevében

 

 

 

 


A Magyar Kormány nevében Németh Zsolt külügyi államtitkár búcsúzott Lükő Gábortól
a Kerepesi úti Nemzeti Sírkertben.


Mélyen tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Egy olyan magyar tudós ravatalánál állunk, aki hosszú élete során egyedülálló, Bartók és Kodály tudományos teljesítményéhez fogható életművet alkotott. Nemcsak elkötelezett folytatójává vált az általuk megkezdett munkának, a magyar népzene gyűjtésének és kutatásának, hanem más irányokban is utat tört a magyar népi kultúra gyökereinek és művészeti örökségének feltárására. Lükő Gábor a népművészet és a népköltészet szimbólumainak értelmezésével a magyar jelképtudomány alapjait vetette meg. Első eredményeit pedig hat évtizeddel ezelőtt A magyar lélek formái c. könyvében tette közzé, amely napjainkig nélkülözhetetlen alapmű maradt. – Hét évtizedes munkássága során az összehasonlító folklorisztika és a pentatónia kutatásmódszertani alapjait rakta le, megújította az empirikus társadalomkutatást, amelynek művelésénél úttörő módon több tudományág eredményeit együttesen alkalmazta. Múzeumszervező, gyűjteménygyarapító és leletmentő munkájáról és lelkiismeretességéről legendák keringtek már nyugdíjba vonulását megelőzően is, s biztos vagyok benne, hogy a debreceni Déri Múzeum, a gyulai Erkel Ferenc Múzeum, a bajai Türr István Múzeum, vagy a félegyházi Kiskun Múzeum munkatársai hosszan tudnának mesélni, mit is köszönhet múzeumuk dr. Lükő Gábornak, a múzeumigazgatónak és a munkatársnak.
S hogy ezt a termékeny életművet mégis csak oly kevesen ismerik, az azt bizonyítja, hogy saját kultúránkat, a magyar kultúrát sem ismerjük eléggé. – Mert nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Lükő Gábor személye elválaszthatatlanul összeforrt a magyar népi kultúra magas színvonalú kutatásával és népszerűsítésével. Azzal a kultúrával, amely hosszú évszázadokon keresztül megőrizte nyelvünket, szimbólumainkat, népdalainkat, s amely mégis mindig perifériára szorultan, legfeljebb a mutogatnivaló látványosságok között létezett a hivatalos közkultúra alatt.
Joggal kérdezheti a tisztelt Gyászoló Gyülekezet, hogyan lehetséges az, hogy Lükő Gábor áldozatos munkássága, kiemelkedő tudósi teljesítménye és korszakalkotó eredményei mégis oly kevéssé épültek be a köztudatba és a közoktatásba? – Hogyan lehetséges, hogy a magyar kultúra szellemi egységének hirdetőjét, aki utat is mutatott ennek az egységnek a tanulmányozására, mégis csak oly kevesen ismerik ma? – Hogyan lehet, hogy ez a rendkívüli ember a rendszerváltást követően is rangrejtve raboskodott egy pesti garzonlakás magányában?
Van tennivalónk, vannak halaszthatatlan feladataink, erre kötelez minket Lükő Gábor íratlan testámentuma.
A mester persze nemcsak élete alkonyán hordozta nagy-nagy magányának terhét, egész életében harcolnia kellett az értetlenséggel, az ostobasággal és a rossz szándékkal – a Percemberkékkel; meg kellett maradnia embernek az embertelenségben, és menteni a menthetőt a mindent elborító kommunista terror időszakában is, majd a langyos diktatúra és a kultúrkomisszárok regnálásának évtizedei alatt is – a változás reménye nélkül. Igen, ez volt a lükői etika legfőbb erkölcsi imperatívusza: Isten országa nem ebből a világból való, s ő pedig egyedül az Úristennek adta meg magát egész életére – életre-halálra. Politikai rendszerek jöhettek és mehettek, száműzhették az egyetemi katedráról, Lükő Gábor akkor is, végső elkeseredésében is, mindig tette a dolgát, amit hite szerint tennie kellett, mert így rendelte az Úristen.
Megszállott volt, a megszállottak magányosságával. Individualizálódó világunkban egyébként is oly sokan sugalmazzák az egyéni érvényesülés mindenek fölött valóságát, s oly kevesen értik meg, s talán hóbortosnak is tartják azt, aki 20. század végén a közösségi szóbeli kultúra gyönyörűségeiről álmodozik. – De vajon tud-e értéket alkotni ez az új kor, tud-e az atomizálódott társadalom kultúrát teremteni, amely időtállóan közvetít emberi értékeket: tudást és hagyományt – vagy jó fogyasztóként csak a több évezredet túlélő kultúránk végleges elfogyasztására lesz képes? – Sorjáznak a ma még megválaszolhatatlannak tűnő kérdések. Az elhunyt mester életútjának ismerete, életművének és írásainak tanulmányozása azonban közelebb vihetnek bennünket, tisztelőket és tanítványokat a válaszadáshoz.
Lükő Gábor a két világháború közötti szellemi éra legkiemelkedőbb tudósaitól tanulhatott, s szerezhetett sokirányú és mégis alapos tudást. Kodály Zoltán, Györffy István, Gombocz Zoltán, Fettich Nándor, Domanovszky Sándor formálhatták egyéniségét – hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük. A század közepén Lükő már korának legfelkészültebb néprajz és folklórkutatói közé tartozott. A nyelvészetben, népzenekutatásban, régészetben és egyéb segédtudományokban való jártassága tehette képessé arra, hogy egymaga komplex kultúrakutatást folytasson. Az összehasonlító folklórtudomány magyarországi atyamestere a kultúra szellemi egységét vallotta kedves mesterével, Karácsony Sándorral együtt. Legfőbb tanítómestereinek azonban az egyszerű nép fiait és leányait tartotta. Héthónapos moldvai útja és a fiatal korában közreadott moldvai csángómagyarokról szóló kötet a bizonyság arra, hogy jó tanítói voltak azok, akik még az évezredes hagyományból merítettek. Ahogy mindig is hangsúlyozta, ő nem gyűjteni, hanem tanulni ment a moldvai magyarok és a havasalföldi románok közé is, egy olyan világ igéző bűvöletében, ahol a dalok még úgy veszik körül az embert, mint a friss levegő, ahol örökké szól a nóta és a kultúrát szinte észrevétlenül sajátították el a gyermekek. Ez volt Lükő Gábor haláláig legnagyobb iskolája, itt értette meg Karácsony Sándor korábban még csak derengő igazságát, a társaslelki viszonyulások jelentőségét a kultúra teremtésében, megtartásában és átörökítésében.
Példamutató volt egész életében Lükő Gábor kiállása a közép-európai népek békés egymás mellett éléséért is. Különösen sokat tett a Trianon utáni, majd a Párizsi-béke utáni időkben újra a magyar és a román nép közötti feszült viszony enyhítésére. Lükő felismerte, hogy nem a politikum számít, hanem a több évszázados magyar-román közös múlt súlya. Fiatalon maga is megtapasztalta, hogy az egyszerű emberek körében nem volt semmilyen ellenérzés a magyarság iránt, szeretettel fogadták havasalföldi útjain amerre csak járt. A második világháború borzalmai után több cikket is szentelt a magyar-román viszonynak, félve a politikai rendezés káros hatásaitól. “Ki veszítette össze a románt a magyarral?”– kérdezte egy 1945-ben született írásában. A két nép sorsközösségének és kulturális kapcsolatainak történeti elemzésével a megbékélést szerette volna saját eszközeivel előmozdítani, ugyanúgy mint áldozatos munkájával a debreceni Magyar-Román Társaságban, melynek létrehozásában meghatározó szerepet játszott. – Mindig a Kárpát-medencei nemzetek megbékélését hirdette, s már fiatalon sem hitt az erőszakos revízió lehetőségében. S ma értjük csak igazán, hogy ezen a téren is mennyire megelőzte korát, hisz ő már 22 évesen a határok nélküli Európáért dolgozott.
Férfikora delén, tudása és tenniakarása teljében megérte, hogy narodnyiknak, misztikusnak és szektánsnak bélyegezhették mindazokat, akik hittek Istenben és népük felemelését nem obskurus ideológiák, hanem saját kultúrájuk alapján szerették volna megvalósítani. Karácsony Sándort és fiatal követőit, akik a Debreceni Egyetem Társaslélektani Intézetében a magyar művelődést és oktatást kívánták új - nem porosz utas - alapokra helyezni, 1949-ben eltávolították a Debreceni Egyetemről. Ekkor kezdődött Lükő Gábor több évtizedes száműzetése, távol a katedrától, messze a tanítványoktól.
Mindig következetesen kiállt amellett, hogy urál-altaji eredetű kultúránk, egyedisége ellenére az egyetemes kultúra szerves alkotóeleme: nem igaz tehát, hogy a magyarság mindazt ami „modern” a Nyugattól tanulta, s mindaz ami avítt, idejétmúlt, az keleti örökségünk része. A magyar kultúra eddig is sokat adott a nyugati világnak, s reményeink szerint még többet adhat majd, ha kapcsolatunk egyenrangú felek viszonyává alakul. Különösen fontos ezt most hangsúlyoznunk, amikor közel kerültünk ahhoz, hogy intézményesen is az egyesült Európához tartozzunk. Nagyon fontos hogy megtanuljuk becsülni és értékelni saját kultúránkat, hisz erre az útirányváltásra nem vihetünk mást, tarsolyunkban ez lesz az édesanyánk készítette hamubasült pogácsa, amelyből táplálkoznunk kell. Kultúránk ismerete nélkül nincs magyar jövő – ezt példázza Lükő Gábor egész élete, helytállása legmagasabb fokú tudósi következetessége és áldozatvállalása, amely hiszem, hogy meghozza majd gyümölcsét. Nem nehéz megjósolni: évről-évre növekedni fog Lükő Gábor igazsága.

A magyar kormány nevében és a magam részéről személyesen is azt kívánom, hogy teljesüljön Lükő Gábor álma: ismerhesse meg minden fiatal azt a csodálatos szellemi örökséget, amelyet reánk hagytak eleink. Váljanak közkinccsé több mint fél évszázada kiadott művei, s jelenhessenek meg azok is - belőlük van több - , amelyek még soha nem jutottak el hozzánk, mert kéziratban várták sorsuk jobbra fordulását. Teljesüljön az a vágya is, hogy tanítványok szegődnek nyomába, akiket tudom, hogy nem fog cserbenhagyni, lélekben velük lesz és mutatja majd, hogy merre is van ama keskeny út.
Áldjon meg az Isten Gábor Bátyánk haló poraidban, nyugodj békében mestered mellett: Te megtetted, ami Embertől telhető!


Kriza_Ildiko_gyaszbeszéde.pdf


Makovecz Imre gyászbeszéde Lükő Gábor felett


Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Kedves Barátaim!

Vége a vendégségnek. Ahogy a mi vendégségünk is egyszer befejeződik. Mindnyájan egy nagy Úr vendégei vagyunk.
Lükő Gábornak vége. Mindegy, hogy milyen hosszú beszéd hangzik itt el, a halott test időt nem ismer. De folyton újra és újra élünk, mert újra és újra termelődnek olyan gondolatok, amelyek nem tudnak elveszni. Ilyen gondolat az, amely már szinte elveszettnek tűnt, ilyen fogalom: az őrlélek, a nemzet őrlelke. Mit jelent ez? – Utoljára Ady Endrétől hallottuk: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” Miből áll ez? Mitől van az, hogy aki őrlélekként született, és úgy éli az életét, eleven testét időnként belepi a magány zúzmarája – a vádak, a mellőzések, a rugdosások, a lopások, a félreértések. És mégis, ellenségei, álbarátai, igaz növendékei egyaránt tőle kapnak erőt, hozzá mennek, hogy megvilágítódjanak a sötétségben. Tőle veszik az erőt. – Ez Lükő Gábor. Egész élete mindenestül, úgy, ahogy van.
Őrlelke volt a magyarságnak, és őrlelke ma is. Mert az őrlélek nem vonul el, hanem ha gondoskodott róla, akkor rászáll valakire.
Vannak néhányan az országban, akik hihetetlen szellemi erővel fenntartják ezt a hazát. Nem a trianoni politikai határokat, nem. A hazát. Azt a hazát, ami fény. Ami fénylik a földön, és fénylik az égen.
És az, aki egész életét erre szánta, aki őrlélekként, a magyar népszellem katonájaként és képviselőjeként élt, bizonyára gondoskodott arról, hogy az ne vesszen el. Hogy az továbbra is legyen. És lesz is! Mert a magyarság fennmarad, a magyarság befelé is, kifelé is győzni fog. Soha senkit nem taposott el, és sok eltaposást kellett elszenvednie.
Ez a halott, aki tőlem jobbra fekszik itt, és már nem válaszol semmire, ez a test őrzi a formát, amely formában a magyar népszellem itt megjelent közöttünk.
Nyugodjék békében!


A tanítványok és a fiatalabb generáció nevében Pozsgai Péter mondott búcsúbeszédet.


Mélyen tisztelt Gyászoló Család! Mélyen tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

A kései tanítványok nevében szólnék én is néhány szót. Búcsúznánk Gábor bácsitól, kedves Gábor Bátyánktól.

„Megnyitom az én számat bölcs beszédek által,
Nagy bőséggel szólok a régi, titkos dolgokról,
amelyeket hallottunk és tudunk,
és melyeket a mi atyáink beszéltek nekünk.
Nem titkoljuk el azokat azoknak fiaitól és maradékitól,
beszélvén az Úrnak dicséretit és az ő erejét,
és az ő csuda dolgait, melyeket cselekedett.”

Lükő Gábor írta le Károli Gáspár fordítása alapján e sorokat a Gyökereink első számában. Ez a néhány mondat, ez a néhány gondolat, a Zsoltárból vett idézet példázza az ő egész életét. Fellegajtó nyitogató őrtálló lélek volt, ahogy hallottuk – a magyarság és a magyar nép kultúrájának őrző lelke, aki tudta, hogy kultúra nélkül nincsen élet, hogy magyar kultúra nélkül nem tud kiteljesedni életünk, s hogy minden ember élete csak saját kultúrájában teljesedhet ki. Megértette és tudta az ő Teremtőjének erkölcsi parancsát: minden erejével menteni kellett, fel kellett tárni mindazt, amit évszázadok homálya rejtve hagyott. Aztán ötven év szisztematikus kultúrapusztítása, a magyar kultúra elhallgatása és mellőzése alatt pedig rangrejtve is dolgozni kellett tovább, továbbvinni a lángot. Lükő Gábor tudta, nemcsak mesterétől tanulta meg, hogy magyar kultúrélet nélkül nincsen jövő. Hogy nem a kultúrák harcáról kell beszélni, nem a nyugati kultúra és a magyar kultúra – vagy a keleti kultúrák – kibékíthetetlenségéről van szó, hanem az életnek, az Istentől adott életnek a minőségi megélésén. És ennek a minőségi megélésnek egyik alapfeltétele, hogy ismerjük-e a kultúránkat, tudjuk-e, képesek vagyunk-e azt megélni, hogyha importált kultúrát kényszerítenek ránk, ha gyermekeink az iskolában nem kapnak egységes képet arról a kultúráról, amelyik évezredeket élt át nyelvünkben, szimbólumainkban. – Igen, a nagy kérdés az, hogy vajon tudunk-e társadalmat alkotni? Vajon az a szövedék, amelyet a kultúra létrehozott, amely nélkül nincsen közösség és nincsen társadalom, s amelyet oly sokáig pusztítottak itt az elmúlt öt évtizedben, vajon megújítható-e, vajon feltámasztható-e? Ennek a megújulásnak és ennek a feltámadásnak a legnagyobb munkása, a legnagyobb rabszolgája volt maga Lükő Gábor, aki a parancsot nemcsak megértette, hanem egész életével példa is reá. – A továbbadásra, az átörökítésre. Érezte, hogy absztrakció és importált fogalmak, importált kultúra nem lehet a magyar jövő, és nem lehet az új magyar feltámadás alapja. Nem látszatéletre, nem virtuális életre készültünk. Az egységes magyar kultúrát kell tehát a jövő magyar művelődésének alapjává tenni. – Ez volt egész életében az ő hivatása, céltudatos áldozatvállalása.
Nem adatott meg nekünk, amit ő megkapott a sorstól, hogy fiatal korában olyan mesterektől tanulhatott, mint Karácsony Sándor, vagy egyetemi mesterei Budapesten és Bukarestben. Nekünk az adatott meg, hogy élete alkonyán találkozhattunk vele, és megérthettük, hogy mi is a magyar kultúra, hogy mit is kaptunk mi, milyen csuda dolgokat! És hogy erre nem nyílott ki a szemünk az iskolában, ahol ugyan szerepelt a falon, hogy „csak tiszta forrásból”, de már a forrást nem mutatták meg, és nem mondták meg, hogy ez a tiszta forrás, ez honnan is csörgedezik? – Az évezredek homályából. S Lükő Gábor volt képes az évezredek homályát fénnyel megvilágítani.
Én tudom, és néhányunk nevében mondhatom, akik a magyar kultúráról mindent Lükő Gábortól tanultunk, hogy Lükő Gábor szimbólum lesz. Eljön majd az az idő, amikor ugyanolyan szimbólummá lesz, mint amelyeket ő kutatott az éjszaka homályában, múzeumi dolgozószobájában. Mi, most csak annyit ígérhetünk, hogy azt a lángot, amelyet ő továbbvitt, őrzött és élesztgetett, mi nem hangos esküvéssel, csak halk ígérettel ígérjük, Gábor Bátyánk, hogy továbbvisszük. Áldjon meg az Isten, és lelkeddel kísérj minket ezen a göröngyös úton tovább. Isten veled.

 

1%

Kérjük támogassa adója 1%-ával
a Lükő Gábor Alapítvány célkitűzéseit!

ADÓSZÁMUNK:

18191341-1-42

Készítette: Parola Kft.