Méltatások - Oldal 6
Tartalomjegyzék
Méltatások
Tánczos Vilmos köszöntője
Gyulai Árpád köszöntője
Lükő Gábor felterjesztése Kossuth-díjra
Gyászbeszédek
Németh Zsolt államtitkár gyászbeszéde
Kríza Ildikó gyászbeszéde
Makovecz Imre gyászbeszéde
Pozsgai Péter gyászbeszéde
Minden oldal

A Magyar Kormány nevében Németh Zsolt külügyi államtitkár búcsúzott Lükő Gábortól
a Kerepesi úti Nemzeti Sírkertben.


Mélyen tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Egy olyan magyar tudós ravatalánál állunk, aki hosszú élete során egyedülálló, Bartók és Kodály tudományos teljesítményéhez fogható életművet alkotott. Nemcsak elkötelezett folytatójává vált az általuk megkezdett munkának, a magyar népzene gyűjtésének és kutatásának, hanem más irányokban is utat tört a magyar népi kultúra gyökereinek és művészeti örökségének feltárására. Lükő Gábor a népművészet és a népköltészet szimbólumainak értelmezésével a magyar jelképtudomány alapjait vetette meg. Első eredményeit pedig hat évtizeddel ezelőtt A magyar lélek formái c. könyvében tette közzé, amely napjainkig nélkülözhetetlen alapmű maradt. – Hét évtizedes munkássága során az összehasonlító folklorisztika és a pentatónia kutatásmódszertani alapjait rakta le, megújította az empirikus társadalomkutatást, amelynek művelésénél úttörő módon több tudományág eredményeit együttesen alkalmazta. Múzeumszervező, gyűjteménygyarapító és leletmentő munkájáról és lelkiismeretességéről legendák keringtek már nyugdíjba vonulását megelőzően is, s biztos vagyok benne, hogy a debreceni Déri Múzeum, a gyulai Erkel Ferenc Múzeum, a bajai Türr István Múzeum, vagy a félegyházi Kiskun Múzeum munkatársai hosszan tudnának mesélni, mit is köszönhet múzeumuk dr. Lükő Gábornak, a múzeumigazgatónak és a munkatársnak.
S hogy ezt a termékeny életművet mégis csak oly kevesen ismerik, az azt bizonyítja, hogy saját kultúránkat, a magyar kultúrát sem ismerjük eléggé. – Mert nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Lükő Gábor személye elválaszthatatlanul összeforrt a magyar népi kultúra magas színvonalú kutatásával és népszerűsítésével. Azzal a kultúrával, amely hosszú évszázadokon keresztül megőrizte nyelvünket, szimbólumainkat, népdalainkat, s amely mégis mindig perifériára szorultan, legfeljebb a mutogatnivaló látványosságok között létezett a hivatalos közkultúra alatt.
Joggal kérdezheti a tisztelt Gyászoló Gyülekezet, hogyan lehetséges az, hogy Lükő Gábor áldozatos munkássága, kiemelkedő tudósi teljesítménye és korszakalkotó eredményei mégis oly kevéssé épültek be a köztudatba és a közoktatásba? – Hogyan lehetséges, hogy a magyar kultúra szellemi egységének hirdetőjét, aki utat is mutatott ennek az egységnek a tanulmányozására, mégis csak oly kevesen ismerik ma? – Hogyan lehet, hogy ez a rendkívüli ember a rendszerváltást követően is rangrejtve raboskodott egy pesti garzonlakás magányában?
Van tennivalónk, vannak halaszthatatlan feladataink, erre kötelez minket Lükő Gábor íratlan testámentuma.
A mester persze nemcsak élete alkonyán hordozta nagy-nagy magányának terhét, egész életében harcolnia kellett az értetlenséggel, az ostobasággal és a rossz szándékkal – a Percemberkékkel; meg kellett maradnia embernek az embertelenségben, és menteni a menthetőt a mindent elborító kommunista terror időszakában is, majd a langyos diktatúra és a kultúrkomisszárok regnálásának évtizedei alatt is – a változás reménye nélkül. Igen, ez volt a lükői etika legfőbb erkölcsi imperatívusza: Isten országa nem ebből a világból való, s ő pedig egyedül az Úristennek adta meg magát egész életére – életre-halálra. Politikai rendszerek jöhettek és mehettek, száműzhették az egyetemi katedráról, Lükő Gábor akkor is, végső elkeseredésében is, mindig tette a dolgát, amit hite szerint tennie kellett, mert így rendelte az Úristen.
Megszállott volt, a megszállottak magányosságával. Individualizálódó világunkban egyébként is oly sokan sugalmazzák az egyéni érvényesülés mindenek fölött valóságát, s oly kevesen értik meg, s talán hóbortosnak is tartják azt, aki 20. század végén a közösségi szóbeli kultúra gyönyörűségeiről álmodozik. – De vajon tud-e értéket alkotni ez az új kor, tud-e az atomizálódott társadalom kultúrát teremteni, amely időtállóan közvetít emberi értékeket: tudást és hagyományt – vagy jó fogyasztóként csak a több évezredet túlélő kultúránk végleges elfogyasztására lesz képes? – Sorjáznak a ma még megválaszolhatatlannak tűnő kérdések. Az elhunyt mester életútjának ismerete, életművének és írásainak tanulmányozása azonban közelebb vihetnek bennünket, tisztelőket és tanítványokat a válaszadáshoz.
Lükő Gábor a két világháború közötti szellemi éra legkiemelkedőbb tudósaitól tanulhatott, s szerezhetett sokirányú és mégis alapos tudást. Kodály Zoltán, Györffy István, Gombocz Zoltán, Fettich Nándor, Domanovszky Sándor formálhatták egyéniségét – hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük. A század közepén Lükő már korának legfelkészültebb néprajz és folklórkutatói közé tartozott. A nyelvészetben, népzenekutatásban, régészetben és egyéb segédtudományokban való jártassága tehette képessé arra, hogy egymaga komplex kultúrakutatást folytasson. Az összehasonlító folklórtudomány magyarországi atyamestere a kultúra szellemi egységét vallotta kedves mesterével, Karácsony Sándorral együtt. Legfőbb tanítómestereinek azonban az egyszerű nép fiait és leányait tartotta. Héthónapos moldvai útja és a fiatal korában közreadott moldvai csángómagyarokról szóló kötet a bizonyság arra, hogy jó tanítói voltak azok, akik még az évezredes hagyományból merítettek. Ahogy mindig is hangsúlyozta, ő nem gyűjteni, hanem tanulni ment a moldvai magyarok és a havasalföldi románok közé is, egy olyan világ igéző bűvöletében, ahol a dalok még úgy veszik körül az embert, mint a friss levegő, ahol örökké szól a nóta és a kultúrát szinte észrevétlenül sajátították el a gyermekek. Ez volt Lükő Gábor haláláig legnagyobb iskolája, itt értette meg Karácsony Sándor korábban még csak derengő igazságát, a társaslelki viszonyulások jelentőségét a kultúra teremtésében, megtartásában és átörökítésében.
Példamutató volt egész életében Lükő Gábor kiállása a közép-európai népek békés egymás mellett éléséért is. Különösen sokat tett a Trianon utáni, majd a Párizsi-béke utáni időkben újra a magyar és a román nép közötti feszült viszony enyhítésére. Lükő felismerte, hogy nem a politikum számít, hanem a több évszázados magyar-román közös múlt súlya. Fiatalon maga is megtapasztalta, hogy az egyszerű emberek körében nem volt semmilyen ellenérzés a magyarság iránt, szeretettel fogadták havasalföldi útjain amerre csak járt. A második világháború borzalmai után több cikket is szentelt a magyar-román viszonynak, félve a politikai rendezés káros hatásaitól. “Ki veszítette össze a románt a magyarral?”– kérdezte egy 1945-ben született írásában. A két nép sorsközösségének és kulturális kapcsolatainak történeti elemzésével a megbékélést szerette volna saját eszközeivel előmozdítani, ugyanúgy mint áldozatos munkájával a debreceni Magyar-Román Társaságban, melynek létrehozásában meghatározó szerepet játszott. – Mindig a Kárpát-medencei nemzetek megbékélését hirdette, s már fiatalon sem hitt az erőszakos revízió lehetőségében. S ma értjük csak igazán, hogy ezen a téren is mennyire megelőzte korát, hisz ő már 22 évesen a határok nélküli Európáért dolgozott.
Férfikora delén, tudása és tenniakarása teljében megérte, hogy narodnyiknak, misztikusnak és szektánsnak bélyegezhették mindazokat, akik hittek Istenben és népük felemelését nem obskurus ideológiák, hanem saját kultúrájuk alapján szerették volna megvalósítani. Karácsony Sándort és fiatal követőit, akik a Debreceni Egyetem Társaslélektani Intézetében a magyar művelődést és oktatást kívánták új - nem porosz utas - alapokra helyezni, 1949-ben eltávolították a Debreceni Egyetemről. Ekkor kezdődött Lükő Gábor több évtizedes száműzetése, távol a katedrától, messze a tanítványoktól.
Mindig következetesen kiállt amellett, hogy urál-altaji eredetű kultúránk, egyedisége ellenére az egyetemes kultúra szerves alkotóeleme: nem igaz tehát, hogy a magyarság mindazt ami „modern” a Nyugattól tanulta, s mindaz ami avítt, idejétmúlt, az keleti örökségünk része. A magyar kultúra eddig is sokat adott a nyugati világnak, s reményeink szerint még többet adhat majd, ha kapcsolatunk egyenrangú felek viszonyává alakul. Különösen fontos ezt most hangsúlyoznunk, amikor közel kerültünk ahhoz, hogy intézményesen is az egyesült Európához tartozzunk. Nagyon fontos hogy megtanuljuk becsülni és értékelni saját kultúránkat, hisz erre az útirányváltásra nem vihetünk mást, tarsolyunkban ez lesz az édesanyánk készítette hamubasült pogácsa, amelyből táplálkoznunk kell. Kultúránk ismerete nélkül nincs magyar jövő – ezt példázza Lükő Gábor egész élete, helytállása legmagasabb fokú tudósi következetessége és áldozatvállalása, amely hiszem, hogy meghozza majd gyümölcsét. Nem nehéz megjósolni: évről-évre növekedni fog Lükő Gábor igazsága.

A magyar kormány nevében és a magam részéről személyesen is azt kívánom, hogy teljesüljön Lükő Gábor álma: ismerhesse meg minden fiatal azt a csodálatos szellemi örökséget, amelyet reánk hagytak eleink. Váljanak közkinccsé több mint fél évszázada kiadott művei, s jelenhessenek meg azok is - belőlük van több - , amelyek még soha nem jutottak el hozzánk, mert kéziratban várták sorsuk jobbra fordulását. Teljesüljön az a vágya is, hogy tanítványok szegődnek nyomába, akiket tudom, hogy nem fog cserbenhagyni, lélekben velük lesz és mutatja majd, hogy merre is van ama keskeny út.
Áldjon meg az Isten Gábor Bátyánk haló poraidban, nyugodj békében mestered mellett: Te megtetted, ami Embertől telhető!



 

1%

Kérjük támogassa adója 1%-ával
a Lükő Gábor Alapítvány célkitűzéseit!

ADÓSZÁMUNK:

18191341-1-42

Készítette: Parola Kft.