Emlékezés Juhász-Nagy Sándorra - Oldal 3
Tartalomjegyzék
Emlékezés Juhász-Nagy Sándorra
Lükő Gábor Alapítvány kuratóriumi tagjai búcsúznak
Tulassay Tivadar rektor búcsúbeszéde
Minden oldal

Tisztelt végtisztességet tévő, gyászoló Gyülekezet!
Földi pályafutását befejezvén megtért Teremtőjéhez Juhász-Nagy Sándor professzor, a Tanár Úr. Törékeny termete hatalmas szellemet hordozott, amely nemcsak nemzetközi méretekben hozott létre jelentős tudományos teljesítményt, hanem a természet és az emberi lélek vizsgálatával, az igazság állandó keresésével képes volt a dolgok mögé nézni, távoli összefüggéseket megsejteni, s azokat bámulatos módon rendszerezni olyan módon, amire csak kevesen képesek. Ám szellemének reneszánsz tobzódása, a világ dolgaiban történő könnyed eligazodása, a tudósi életút kevesebbet mutatna, ha nem párosult volna kiemelkedő emberi tartással, az igazság konok megvallásával, meg nem alkuvással, szeretettel, szerénységgel, állhatatossággal és hittel. Ahhoz a generációhoz tartozott, amely az erőszak felett álló szellemi fölényt, az értékeket vigyázó humánum szelídségét, az igazság őrzését, kérlelhetetlen kimondását és átadását tartotta élete fő feladatának. Igen, Juhász-Nagy Sándor birtokában volt mindennek a csodának, s tudta, hogy a barbárságot, a megfélemlítést, a félrevezetést, a hazugságot csak tartással, hittel s a következő generáció nevelésével lehet legyőzni.
A Semmelweis Egyetem nevében búcsúzom Juhász-Nagy Sándor professzortól. Búcsúzom a professzortársak, a kollégák, a diákok, a közvetlen munkatársak, a tanítványok, s mindazok nevében, akik akárcsak egyetlen előadását hallgathatták, s szellemének bűvkörébe kerültek. Búcsúzom a nagynevű és nagy tekintélyű professzortól, a bölcs tanártól, sokunk mentorától, az igaz baráttól, búcsúzom Juhász-Nagy Sándortól, az embertől. Nehéz szívvel, szomorúsággal, fájdalommal gondolunk arra – mert hiszen hatalmas űrt hagyott maga után –, hogy földi létét befejezte.
Szálfa dőlt ki közülünk.
Az egész életre szóló útmutatót, a példákat Debrecenben, a családi otthonban, és a Református Kollégiumban kapta. Kipróbált, mély gyökerű és embert formáló környezet. Hitet és erőt ad a nehézségek leküzdésére. Kitűnő mesterek tanították; s mert valljuk, hogy a professzor és a diák, a mester és a tanítvány szellemi közössége minden korban meghatározó; érthető, hogy ez a debreceni közeg biztosította a család és az iskola közös vállalkozása és erőfeszítése, az igaz emberré válás sikerét. A fiatal diák a Debreceni Orvostudományi Egyetemet aranygyűrűs kitüntetéssel végezte el. S a felnőtté válás megerősítette a magával hozott kíváncsiságot. Huizinga írta, hogy az ember nemcsak gyermekéveiben, hanem később is játszó ember marad: homo ludens. A kutató-kísérletező ember kíváncsian fordul a világ ezernyi titka felé, s játéka a teremtett világ titkainak megfejtése. Aki egyszer erre a játékra rákapott, az megmarad ennél, mert a megfejtés feszültségének izgalma örök. A kíváncsi odafordulást a természet titkai felé a kudarcok sem tudják letörni. S el kell tudni viselni a kudarcokat is, mert kudarcok nélkül nincs siker, a csalódások edzik meg a jellemet. Debrecen ezt is megtanította Juhász-Nagy Sándornak.
Pályafutását Went István tanítványaként kezdte, majd 1966-tól a Semmelweis Egyetemen folytatta. Fő kutatási területe a szív és a koszorúerek szabályozásának vizsgálata volt. Számos megállapítása mára tankönyvi adattá vált, s nem egy munkája közvetlenül szolgálja a gyógyítást is, ékes példáját adva az alapkutatás – sokak által botor módon megkérdőjelezett – hasznosulásának.
Juhász-Nagy Sándor az elmúlt húsz évben nemcsak tanítványok százait nevelte, hanem folyamatos erőfeszítést fejtett ki azért, hogy a hazai tudományosság számára létfontosságú támogatások egy átalakuló, gazdasági nehézségekkel terhelt, értékeire nem vigyázó, hanem azokat éppen pazarlóan szétszóró, öngyilkos társadalmi környezetben is fennmaradjanak. Erre vigyázott az OTKA Élettudományi Szakkollégiumának elnökeként, valamint a Széchenyi Professzori Ösztöndíj kuratóriumi elnökeként egyaránt. A Semmelweis Egyetemen négy évtizeden keresztül folytatott kutató- és oktatómunkát. Iskolateremtő személyiség volt, tudományos iskolája teljesítette a legmagasabb morális elvárást, amely szerint tudományos iskola alatt azt a tisztességet kell érteni, amely a vezetőről sugárzik a munkatársakra.
Munkásságáért, a fiatal tudósgeneráció szemléletformáló tudományos képzéséért, aktív tudománypolitikai tevékenységéért és emberi helytállásáért számos elismerésben és kitüntetésben részesült.
Régóta tudtunk betegségéről, de az elmúlás mindig váratlan és megrendítő. Megrendítő, mert a halálával mi is kevesebbek lettünk, elmúlt a mi életünk egy darabja is. Hiszen a Tanár Úr életünk része volt. Ezt érzik barátai és tanítványai, s eszünkbe jutnak Arany János sorai:

„…Halnak, halnak, egyre halnak
szine, lángja a magyarnak
itt is egy név, ott is egy név
hányat visz el minden egy év,
s aki még él, minden névnél
összerezzen busan, árván,
mint a néma lomblevél ha
egy-egy társa hull le sárgán.”

Hiányzik és hiányozni fog. De emlékszünk hanghordozására, mosolyára, gesztusaira, utóbb kissé megfáradt járására, betegségével való küzdelmére, s bölcsességére és hitére, amellyel a megváltoztathatatlant elfogadta. S emlékezni fognak rá barátai, tanítványai, s diákjai, sok százan.
De távozása fáj, s vigasztalásul mondogatjuk Péter apostol szavait és belekapaszkodunk üzenetébe:

„Mert minden test olyan, mint a fűszál,
S egész dicsősége, mint a mező virága:
Elhervad a fűszál és lehull a virág.
De az Úr igéje örökké megmarad.”


Elhervadt egy fűszál, s nem akármilyen virág hullt le. Ám minket – fizikai valóságunkat fáradtsággal hordozó – itt maradtakat vigasztaljon a tudat, hogy a Tanár Úr szelleme már az örökkévalóságban tündököl, s az Úr örök igéjét hirdeti.
Isten hozzád!



 

1%

Kérjük támogassa adója 1%-ával
a Lükő Gábor Alapítvány célkitűzéseit!

ADÓSZÁMUNK:

18191341-1-42

Készítette: Parola Kft.