Családfánk vagy gyökereink?

Lükő Gábor

 

Családfánk vagy gyökereink?

(részlet)

 


Nemes uraink régen szépen megfestették családfájukat. A fa töve a legrégibb ismert ős nevét viselte, ágai pedig gyermekeiét és unokáiét. Minden ága úgy ágazott tovább, ahány gyermeke volt a nevét viselőnek. De csak a fiúk gyermekeit jelölték ágakkal, mert csak ezek viselték ősapjuk nevét. És – amit még fontosabbnak tartottak – csak ezek örökölték az ősi földbirtok egy-egy darabját, a rájuk eső részt. […]
Csakhogy az élet meghazudtol minden családfát. Mert ha származásom érdekel, nem feledkezhetem meg az édesanyámról sem. Sőt volt anyja apámnak is, nem csak apja. Anyámnak szintúgy. Négy öregszülémnek pedig nyolc édes¬szüléje és tizenhat öregszüléje volt. És mindőjüktől maradt rám valami. Nem ház vagy föld, sem bankbetét, hanem kiről egy gesztus, kiről egy halk mosoly. Aki ismerte szüleimet, fölismeri rajtam az ő vonásaikat, arckifejezésüket, mozdulataikat. És ha ismerte volna öregszüléimet, azokét is fölfedezhetné rajtam. Így ágaznak el gyökereim a múltban, sok-sok ősömben, és nincs jogom megtagadni egyiket sem azért, mert személyesen sosem találkoztam velük.
„Életem millió gyökerű” – mondta Ady Endre nagy bölcsességében, melyhez nem érnek fel tudákos tudósaink. Ők a német világból örökölt alárendelő, absztraháló okoskodásukkal egyetlen őst keresnek, egyetlen emberből alkotnak vaskos fatörzset, mely ezer ágat hajt: az utódokat. – Hát hiszen igaz, hogy sokan vagyunk ma egy családnak a fiai, de mindőnknek sok a gyökere, millió a hajszálgyökere. […]
És most itt vagyunk. Keressük az őseinket. Hiába turkálunk a poros iratokban. Nézzünk inkább a tükörbe. Saját arcvonásainkon ismerhetjük meg őket legtisztábban. A lelkünk arculatán: a kultúránkban.
Minket, mai magyarokat, már nem önmagáért érdekel a múlt, de nem is a – bolond fejjel az általa kivívhatónak vélt – „történelmi jog” bizonyítása késztet a kutatásra. Számunkra a történelem csak segédtudomány. Mert minket nem a múlt érdekel, hanem a jövő. És az sem a sokak jogos aggodalma folytán, melyet Ady Endre panaszolt el legszebben:

Jaj, jaj, be félek, félek, félek:
Mi lesz vajon, jaj, mi lesz holnap?
Messze világok szeszélyei
Nekem holnap mit parancsolnak?
Hogyan tiportat el a sorsom,
Hogyan hal el minden, mi drága?
Óh, örök titkoknak szomorú,
Borzasztó, egységes világa.
(A csodák esztendeje)

...Nem! Bennünket az érdekel: hogy ha már élünk, mi a dolgunk itt ezen a szép világon, ezen az elcsúfított szép világon? Milyen képességekkel ruházott föl bennünket múltunk folyamán a minden élőknek Ura?

Néhány évvel később, 1913-ban, már Ady is erről írt:


Szóljak próféták új szavával:
Nem kik mertek tagadni multat,
De kik nem magvak a Jövőnek,
Mindig azok, akik kihullnak:
Világok, népek, girhes eszmék.
(Az Idő rostájában)


Ősidők óta őrizünk egy ilyen magot kultúránkban s annak jelrendszerében, a nyelvünkben, de ennek a magnak a gyümölcse még sohasem volt annyira szükséges, mint a most megvalósuló Jövendőben. Figyeljük csak meg, hogy senki más emberfia nem beszél úgy embertársairól, mint mi, magyarok.
Nekünk nem idegen többé az, aki egyszer szóba áll velünk, akár szerelemből, akár megfontolt szándékkal tette. Ha „felel” nekünk, tudjuk, hogy megértett bennünket, s azt is érzékeljük, hogy barát-e vagy ellenség. De mindenképpen felünk: feleségünk, ügyfelünk vagy ellenfelünk, peres felünk. Nála nélkül csak félember vagyunk, akit magányossága tudatában elfog a félelem. A mi számunkra az egyén csak absztrakció, különböző kulturális (társaslelki) viszonyulások egyik fele, mely magában életképtelen. – Másféle „szociális lényeket” lehetne nevelni ezen az alapon, mint amilyeneket az európai iskola nevelt eddigelé.
De erről nem írt sem a görög császár, sem az arab követek, sőt még a német barátok sem. Viszont ugyanígy beszélnek, látnak és éreznek finnugor és török nyelvrokonaink. Közös öröksége ez valamennyiőnknek, ezért „szívemnek fele” mind, aki így szólítja meg embertársát, akár a marik, a cseremiszek nyelvén sümbelnek, akár a kazakokén zsüregimin zsartüszünek. […]
De ki törődik ezekkel a nyelvi „furcsaságokkal”? A pesti vásárra beözönlő idegenek nem hajlandók elsajátítani a magyar nyelvet, de ma már ők diktálják sajtóban, rádióban, tévében.


Nemsokára már semmi sem marad
Ez országban, mely külön álmunk ójja:
Germánnál, szlávnál ősibb álmokat
S a latinoknál furcsább furcsaságot.
(A Margita fia)

– írta Ady már 1912-ben. Pedig, talán, érdemes volna kipróbálni ezeket az álmokat is. Hiszen láttuk a germán és a szláv álmok nagy ku¬dar¬cát és végigszenvedtük borzalmait. Talán mégis érdemes volna egyenrangú fe-lünknek tekinteni embertársainkat. Hiszen nélkülük csakugyan nem vagyunk ép¬kézláb, egész emberek. Nem vagyunk lelkileg egészségesek, csak félemberek.
Hát ilyenféle arcvonásait mutatja ez a tükör régen elporladt eleinknek. A mi arcunkon mutatja meg a tőlük örökölt vonásokat. Életre szóló örökség ez. […]


 

1%

Kérjük támogassa adója 1%-ával
a Lükő Gábor Alapítvány célkitűzéseit!

ADÓSZÁMUNK:

18191341-1-42

Készítette: Parola Kft.