100 éves Vikár Béla Kalevala-fordítása

és

25 éve született Lükő Gábornak a Kalevala zenei világáról

szóló tanulmánya

1909-ben, húszéves előmunkálat után jelent meg Vikár Béla magyar Kalevala-fordítása (Barna Ferdinánd után a második teljes fordítás), mely mindmáig gyöngyszem a fordítások sorában. Aprólékos műgonddal, a nyelvjárási sajátságok figyelembevételével készült, s nyelvezetén kevéssé fogott az eltelt 100 esztendő. Ma is élvezetes olvasmány a Vikár fordította Kalevala, mely a mesteri nyelvész, fordító és néprajzkutató időtálló alkotása.


„Pohja tündérszép leánya,
Földnek fénye, víz világa
Fenn ül, ím, az égnek ívén,
Menny karéján tündökölvén
Tisztán-tiszta rend ruhában,
Fényesen fehér gúnyában;
Aranygyolcsot sző, szövöget,
Ezüst végvásznat remeket.”

***
„Lovát füttyentve sűrűből,
Aranyszőrűt avarfűből,
Legott ő lovát befogja,
Tulipirost közrefogja,
Maga ül a szán farába,
Fölkap, íme, kosarába.
Vesszővel a Fürgét inti,
Csörgős végűvel legyinti:
Fut a Fürge, messzi elmén,
Száll a szánkó, fogy az ösvény,
Ezüst homok csendül-pendül,
Arany mező meg-megzendül.”

***

Lükő Gábort nemcsak a népi eposz szépsége, irodalmi igénye, természetessége ragadta magával, hanem a karjalai dallamok is lenyűgözték, melyekről így vallott A Kalevala zenei világa című tanulmányában:


„Karjalai erdők harangja…

Van nekem egy szűk szájú, jegesszavú harangom. Így szólhatnék én is Barta Géza egykori nagyari gulyás szavaival, mert nem találok jobb szót ezekre a régi finn dalokra, az én kedves dalaimra. Mert rövidek, „szűk szájúak” ezek a dalok, a Kalevala dallamai, még a mi régi dalainknál is rövidebbek. És elfogulatlan, objektív a hangjuk, „jeges a szavuk”, akárcsak a mi lírai dalainké. Ezt a lakonikus fogalmazást, a kevés szóval, de átütő erővel kifejezett szerelmes gondolatot becsülte régi dalainkban Bartók és Kodály is. Ez az igazi művészet, de ezt nem mindenki tudja élvezni, értékelni, mert nem mindenki éli teljes intenzitással az életét, s így nem is érzékelheti az élet drámai szépségét. Ez csak a szegényeknek adatott meg, a lelki szegényeknek.
Voltaképpen gazdag ez a szegénység, talán a világ legnagyobb gazdagsága. Mindent magába ölel, de szerves egységbe foglalja ezt a folyton változó, ezerarcú világot. Erre csak a szerelem képes, a szegények szerelme, mely éhezi és szomjúhozza az igazságot. A szerelmes legény is igazat mond, mikor ez a szó buggyan ki az ajkán: Mindenem! De Bartóknak és Kodálynak is igaza volt, mikor ezt a szót kimondta, megtalálva régi dalainkat.
Megtalálni azt az egyetlen egyet, akiben minden értelmet nyer, akiért érdemes küzdeni, akit nem szabad elhagyni, mert ránk bízta az Élet Fejedelme – kinek egy árva kislányt, kinek egy árva nép zenei világát jelölve ki.
Nekem is régi szerelmem ez a szűk szájú, jeges szavú harang, a karjalai erdők hívogató harangja. Minden virág másként virít ebben az erdőben, minden kis dal egy-egy markáns egyéniség, egy-egy eleven ember tiszta és bátor tekintete. Nem kívánkozik színpadra, de hozzád szól. „Ember az embertelenségben.” Megpróbálom megmutatni nektek ennek az erdőnek a virágait, megszólaltatni a karjalai erdők dalait. Közömbös fülek ne is hallják, csak aki szereti ezeket a nehezen élő, kevésszavú embereket: régi és mai, karjalai és suomibeli véreinket.

…és akit szíven ütött

Évezredek óta szól már az ének erdők alján és vizek partján, de nem ügyelt rá más, csupán Metsän Kultanen Kuningas, Erdők Aranyos Királya. Aztán másféle dalokat kezdtek tanulni a finn lányok és legények a tengermelléki svéd várakban és városokban, s idővel elfeledték a régieket.
De Karjaláig nem hatott el az új dalok hangja. Ott tovább szólt az ősi ének, míg végre a múlt század elején megütötte a fülét egy európai műveltségű embernek, És rabul ejtette ezt a nyílt szívű falusi orvost. Mert varázsereje van a karjalai daloknak. Elias Lönnrot szerelembe esett tőle, a szerelemnél is erősebb szerelembe. Nem tudott betelni ennek a mesélő tündérnek a csókjaival. Ment, ment utána faluról falura, és rótta a betűket, írta a sorokat vég nélkül. Könyvekbe menekítette a feledésre kárhoztatott dalokat. – Mert a gondolkozó gép már előre vetette árnyékát.
És megszületett a Kalevala. Anno Domini 1835-ben. Meséi csakhamar meghódították a művelt Európát. Majd minden nyelvre lefordították, és mindenütt lelket vettek hőseinek, a félisteneknek egészen emberi lelkéből. A romantika kora volt ez és a Kalevala otthonra lelt benne.
De az énekek zengése nem fogta meg Lönnrot szívét. Pedig – tudjuk – az öreg finnek énekszóval mondták el neki azokat a csodás történeteket, azokat a vidám és bús históriákat. A töméntelen sok melódiából Lönnrot alig jegyzett fel egynéhányat. Ennek a daloló tündérnek még nem jött el az ideje akkor. Fél évszázadnak kellett elfutnia, mire a dallamoknak is került egy Lönnrothoz hasonló lelkes gyűjtője Axel August Borenius személyében. – Ő legtöbbnyire Lähteenkorvának nevezte magát írásaiban, és ezen a néven szerepel a gyűjteményekben is, ezért én is csak e néven idézgetem az alábbiakban. Lähteenkorva (1846–1931) a múlt század hetvenes éveiben kezdett érdeklődni a karjalai dallamok iránt, de hetvenegytől hetvenötig mindössze tizenöt dallamot jegyzett fel. Hetvenhatban viszont már húszat, hetvenhétben pedig kereken négyszázat. Aztán egyszeriben abbahagyta a gyűjtést. Talán úgy vélte, már nem találhat új, eladdig begyűjtetlen dallamra, s a variánsokra nem érdemes annyi időt és fáradságot áldoznia? Csak hetvenkilencben jegyzett fel még huszonöt dallamot, 1888–89-ben pedig negyvenet, ezenkívül szinte semmit. Utoljára 1904-ben és 1909-ben egyet-egyet. Ekkor már többen gyűjtik a dallamokat Karjalában, de valamennyiük munkájának gyümölcse együttvéve sem ér föl Lähteenkorva egy évi munkájának eredményével.
A karjalai runók dallamait Armas Launis rendezte sajtó alá, s a Finn Irodalmi Társaság (Suomalaisen Kirjallisuuden Seura) adta ki 1930-ban. A nagy finn dallamgyűjtemény, Suomen Kansan Sävelmiä negyedik kötete a runók dallamainak tárháza (Runosävelmiä). Két részből áll. Az első az inkeri dallamokat tartalmazza. Ez már 1910-ben megjelent, szintén Launis gondozásában. Benne 940 dallam található. A karjalai gyűjtemény a negyedik kötet második részeként jelent meg. Ebben 832 dallam van, melyből 511-et Lähteenkorva jegyzett föl. A többi gyűjtő egy évszázad alatt 1820-tól 1916-ig mindössze 321-et.
Launis mindkét kötetben közölte a dalok gyűjtőinek nevét, de a följegyzés idejét, évét csak a második, a karjalai kötetben jelölte meg. Inkeriben Lähteenkorva viszonylag keveset gyűjtött, mindössze 93 dallamot, a kötet anyagának nem egészen 10%-át, saját runódallam-gyűjteményének pedig még egyhatodát sem. A karjalai kötet tehát kellőképpen tájékoztat Lähteenkorva gyűjtőakciójának váratlan fordulatairól, s azok időpontjairól.
Az orosz zene népi-nemzeti forradalmának nagyszerű korszaka ez. Addigelé az a hit élt az európai művelt osztályok körében, hogy „a zene nemzetközi nyelv.” Mert akármerre jártak ezek a tehetős urak, ugyanazt hallották mindenütt, hangversenyeken és operai előadásokon, Péterváron csakúgy, mint Berlinben, Bécsben vagy Párizsban.
Fiatal oroszok vették észre elsőnek, hogy ez a zene nem alkalmas az ő beszédüknek és verseiknek a megzenésítésére. Hogy ez valami idegen zene, mert az orosz nyelvnek másféle, sajátos zengése van. És hamarosan meglelték az orosz zene mestereit is ott, ahol senki sem sejtette, a szegény, műveletlen parasztok között.
Hozzánk, magyarokhoz csak félszázados késéssel és francia közvetítéssel (Debussy) jutott el ennek a zenei forradalomnak a tüze. A finnek – tudjuk – nemcsak földrajzi, hanem politikai tekintetben is közelebb álltak akkor az oroszokhoz, mint mi. Országuk a cár birodalmának autonóm tartománya volt, a főváros közvetlen szomszédságában. Ne feledjük, hogy az új orosz zene nagy mesterei, az „Ötök” Péterváron éltek, és ott küzdöttek a cári udvar idegen műveltségű zenei diktátorai ellen. Ott jelengettek meg nevezetes népdalgyűjteményeik is: 1866-ban Balakirevé, 1876-ban pedig Afanaszjevé és Rimszkij-Korszakové.
Nem tudom, milyen visszhangja volt az orosz zenei eseményeknek Finnországban, a finn sajtóban. Jó volna tudni, nem éppen Lähteenkorva adott-e hírt felőlük. Vajon meghallgatta-e a Borisz Godunov első előadásainak egyikét 1874-ben? Aligha mulasztotta el. Mert ha valaki megérezte az „Ötök” fölfedezésének jelentőségét, az ő volt! Mutatják tettei. Bizonyos, hogy 1877-ben ő is az igazi, a sajátos finn zenét kereste Karjalában.
És meg is találta. De tudományos feldolgozására már nem vállalkozott, és – úgy látszik – művészi interpretálásával sem próbálkozott. Dallamainak lejegyzése kitűnő, a kor színvonalán áll. Az ütemváltozások és az aszimmetrikus ütemek jelölésében alighanem az oroszoktól vett példát. Minálunk, magyaroknál még évtizedekkel később is egyenlő ütemekbe próbálták beletörni a hasonló ritmusú népdalokat. Csak Bartók és Kodály szabadították meg zenei életünket ezektől az előítéletektől. Az archaikus hangnemek és változásaik jelölését viszont nem hiányolhatjuk nála. Ezeket még senki sem ismerte föl az ő idejében, jelölésükre pedig máig sem hajlandók sem a gyűjtők, sem a szerkesztők, talán sehol sem. (E sorok írójának erre vonatkozó javaslatai visszhang nélkül maradtak.) A hangközök abszolút nagysága azonban leolvasható Lähteenkorva hangjegyeiről, s így a dalok hangneme utólag is megállapítható.
A runódallamok elemzését és összehasonlítását Armas Launis végezte el 1910 körül. Német nyelvű monográfiáját a Finnugor Társaság adta ki Évkönyveinek harmincegyedik köteteként (Suomalais–Ugrilaisen Seuran Toimituksia XXXI) Über Art, Entstehung und Verbreitung der estonisch-finnischen Runenmelodien címen Helsinkiben (1913).
Launis munkája jól tájékoztat a ritmikai típusok földrajzi elterjedése és gyakorisága dolgában, de a hangnemekre vonatkozó megállapításai elavultak. Nem ismer mást, csak az újkori dúr és moll hangnemet, s ezekben próbál meg értelmezni minden runódallamot. De őt sem hibáztathatjuk ezért. Hiszen az ő korában még Bartók és Kodály is csak a la-pentaton dallamokat ismerték fel, a do és sol végződésűeket még évtizedekig homály borította. Az ősindoeurópai hangrendszerek fölismerése pedig csak a hatvanas éveknek köszönhető.
Négy évtizeddel később orosz nyelven jelent meg egy monográfia a karjalai dallamokról L. Kirsner tollából, 64 dallam kíséretében. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Karjalai Filiáléja, illetve annak Nyelv-, Irodalom- és Történettudományi Intézete adta ki Karelszkie Narodnüje Pesznyi (Moszkva, 1962) címmel. Kirsner alapos tájékoztatást nyújt sok részletkérdésben saját gyűjtése és megfigyelése alapján, felhasználva Launis gyűjteményeit és megállapításait is, de a hangnemek tekintetében ő sem tudja átlépni az iskolás zenetudomány korlátait, s így nem tudott behatolni a régi zene autochton világába. Márpedig a karjalai dallamok teljes színpompája csak saját értékrendszerében mutatkozik meg.
De mindennek eljön egyszer az ideje, s most – íme – ennek is megérkezett. Fél évszázad vetése érett be nálam, öt évtizede ízlelgetem, tanulgatom ezeket a dallamokat, mindjobban megszeretve és megismerve saját törvényeiket. Néha-néha a tudományos világban is hírt adtam „fölfedezéseimről” – ahogy egyesek minősítették, – de „körül hideg és süket emberek” (Ady).
És most mégis itt van, eljött az ideje. Szólít Vejnemöjnen: – „Szólj már te is! Hát ezért daloltam én neked? Vagy mit nem gondolsz, kinek daloltam? Tán a hidegvérű siketeknek? Vagy éppen csak neked? A zene mindenkié, tudod te is!”
– Igazad van, öreg cimborám! Hozzád vénültem, s hamarosan itt hagylak. De ha én megnémulok, ki tudja, mikor akad megint híved, bolondod, aki elámul zengő hangodon. Százféleképen szólt, de mindig szépen s igazán. Megpróbálom hát szerbe-számba venni dalos kedvednek minden kis virágát. És eldicsekedni vele, hogy a mi kertünkben is kihajtott a magja nem is egynek, vagy kettőnek, hanem egynéhány tucatnak.

(Részlet Lükő Gábornak a Zenei anyanyelvünk kötetében megjelent „A Kalevala zenei világa” c. tanulmányából.)

 

 

1%

Kérjük támogassa adója 1%-ával
a Lükő Gábor Alapítvány célkitűzéseit!

ADÓSZÁMUNK:

18191341-1-42

Készítette: Parola Kft.